Juli nem volt benne biztos, hogy jól értette a feladatot, de visszakérdezni sem mert. Értetlen arckifejezéssel nézett a terapeutájára, aki megértően ugyan, de Juli szerint mintha kissé sürgető hangnemben ismételte volna el, amit pár másodperccel korábban mondott: - Üljön át a kanapéra, Juli és onnan válaszoljon – majd hozzátette: - Egyszerű szerepjáték, nincs benne semmi különös. Lehet, hogy most furcsának hat, de segíteni fog. Könnyebben vált a szerepek között, hogyha helyet is változtat. – Tehát komoly – gondolta – át kell ülnöm, és el kell játszanom, hogy ötéves vagyok. – Felállt a karosszékből, a táskáját letette oda, ahol az imént még ült, és átült a kanapéra. – Jó, akkor ez megvan – gondolta –, most már csak meg kell szólalnom. Mondanom kell valamit, de nagyon gyorsan. De mit? Vagy meg kell várnom, amíg a doki mond valamit? Biztos mond majd valamit. Még mindig hallgat. Azt várja, hogy megszólaljak? De én, vagy az ötéves Juli kéne most megszólaljon? Nem, én már nem szólalhatok meg, mert most itt ülök, és elvileg ez az ötéves Juli helye.

Semmi sem lenne jobb, mint egy olyan előadás, amely végre mondana valami érvényeset a magyar– román viszonyról, valami olyant, ami túlmutat a köztudott dolgokon. Mindannyian hallottuk már, hogyan beszél egy románul tudó magyar, egy magyarul tudó román, hogyan próbáljuk egymás nyelvét megtanulni, sokan szembesültünk már a románoknak azzal a hitével, hogy egyszer majd valamiképpen bejönnek a magyarok, és azzal a kéréssel, hogy akkor majd mondjunk jót róluk.

Ezek azonban legfeljebb gegekre adnak lehetőséget, melyek nagyon is hálásak, hiszen, ha a színpadon látjuk őket, amolyan aha-érzéssel járnak, és ezért örömmel nevetünk rajtuk. Már csak azért is, mert ismerjük a színészek egy részét, tudjuk, hogy jól szoktak játszani, és elvárásainkban most sem kell csalódnunk. Ráadásul azok is jól játszanak, akiket nem ismerünk. Én például ismertem Berekméri Katalint, Tompa Klárát, Cristina Tomát, Bányai Kelemen Barnát, Korpos Andrást, Sebestyén Abát és nem ismertem a többieket, a színészek játékát viszont nem érheti bírálat.

A kis Erdélyi Lajosnak igazán napfényes gyerekkora volt itt Marosvásárhelyen. A falusias hangulatú Arany János utcában mindenki ismert mindenkit, az udvarban hinta, a kertben gyümölcsfák, a házban külön gyerekszoba, puha takarókkal, díszpárnákkal, könyvekkel, a falakon festmények, a polcokon vitorláshajó modellek. A nyári forróságban a gyerekcsapatok bevonultak a bodzabokrok árnyékába, télen a Marosra lefutó utca végében szánkóztak. Reggelente Csernovitz bácsi szállította a friss vajas zsemlét, vele egyidőben érkezett a közeli Marosszentannáról a tejes, kétnaponta a szódás hozta vastagfalú üvegekben a szódavizet. Estelente megjelentek az utcaseprők, szaporán és egykedvűen dolgoztak. Az utcaképhez tartoztak a medvetáncoltató havasi pásztorok, a szentkirályi vermekből jeget szállító legények, a rácsos szekerű sintérek és a szilvalekvár főzés idején megjelenő napszámos cigányasszonyok. „Zsidók és magyarok egymás jó szomszédságában éltek, itt-ott közéjük, melléjük költözött egy-egy betelepített román hivatalnokcsalád, katonatiszt”. A vásárhelyi zsidóság már szinte teljesen asszimilálódott, a kis Lajos édesapja, aki jogot végzett Kolozsváron, a magyar ügy elhivatott szószólójaként tartotta számon magát. Az Iskola utcai neológ zsinagógában a nagytudományú Lővi Ferenc főrabbi magyarul prédikált, az iskolában magyarul tanultak a zsidó gyerekek. 

„A második világháborút megelőző éveimre derűsen emlékezem. Meleg otthon hangulata vett körül, biztonságban érezhettem magam.”

 A békés, idilli élet egyik napról a másikra odalett. Előbb a biztonságérzet szűnt meg, aztán az otthon is elveszett. De még előtte, mintha az idill felső foka volna, euforikus ünnepléssel fogadták a bevonuló magyar honvédséget. A tízéves kis Lajos is önfeledten ünnepel, még a dísztribünre is feljut, és lefotózza Kállai miniszterelnököt, aki barátságosan kezet fog vele, és nagyúrasan megpaskolja az arcát: „Derék magyar levente lesz belőled, fiacskám!”  

Az eufória napokig tart csupán. A kis Lajos apját a magyar Kémelhárítás rendszeresen beidézi irodáiba, ahol „korántsem a magyar kultúrája mellett kitartó embert, hanem a másodrangú, jogaiban korlátozott zsidó állampolgárt vallatták.” Korántsem, kultúra, állampolgár… A szavak elvesztik korábbi jelentésüket, bár sokan még tehetetlenül ismételgetik őket, ijedten rázogatják, mint a megállt karórát. Hány napig, hány hétig, hány hónapig tűnhet úgy, hogy a régi élet folytatódni fog?     

Egészen más gyerekkorom volt, mint Benedek Szabolcsnak. A meccseket, melyekről ő ír, bolhás tévéken néztem meg különféle helyeken, mint amilyen a kolozsvári Hajnal negyed vagy a Bükk. Odamentünk a nagynénémékhez vagy a domboldalra, ahol millióan voltak, és úgy tettünk, mintha meg tudnánk különböztetni a labdát a készülék mátrixos nyüzsgésétől. „Săracii” – ismételgette egy román szomszéd a 6–0 közben, minden gól után. Ma is a fülemben van a hangjának a lejtése.

Szóval nem a „Kádár-kockákban” nőttem fel Szolnokon, ahol legalább a magyar válogatott mérkőzéseit megnézhettem volna. Nem láttam „Törő” zseniális cseleit, számomra ő a mai napig Egressy Zoltán Lila csík, fehér csík című regényének főhőse inkább, mint legendás labdarúgó. Nem tudtam azt sem, hogy a magyarországiak a bécsi piacon próbáltak nyugati cuccokat vásárolni annak idején.

Benedek Szabolcs mindezt tudja, és jól meg is írja. A Ballada egy csapatról (Helikon, Bp., 2020) nem csupán a Mezey-válogatott, hanem az egész ország története kicsiben. A köszönetnyilvánításokban a korszak történészeinek is megköszöni, hogy segítettek, ehhez azonban az is kell, hogy a szerzőben eleve benne legyen az igény a tágasabb perspektíva iránt.

Íme öt könyv, amiért most vérzik a szívem, ha arra gondolok, hogy be jó élet is volna, ha még nem olvastam volna őket, és most, a karantén ideje alatt találnának meg. Mert amikor olvastam őket, akkor önkényesen karantént rendeltem el, és senkivel nem találkoztam, senkit nem fogadtam itthon, és nem mozdultam sehová, vagy legszívesebben ezt tettem volna. A körülöttem élők ezt már megszokhatták, ugyanis az életem nagy részében karantént rendelek el olvasás-írás okán, de mégis más az, amikor az élettől kapjuk a lehetőséget, mint például most. Reméljük, hogy nem túl gyakran visszatérő alkalom lesz, ám arra készülhetünk, hogy ez most nem napokig, és nem is hetekig fog tartani. Úgyhogy kedves olvasók, amennyiben még nem olvastátok ezeket a könyveket, veletek a szerencse, és én csak irigyelni tudlak benneteket.

James Joyce: Ulysses

Azt hiszem, sikerült kellőképp közhelyesen kezdeni a listát, de ezt most vállalom. Az Ulyssest pont kilenc éve olvastam, 2011 márciusában. Akkoriban egy 9-10 négyzetméteres, belső udvarra néző szobát béreltem egy Váci úti bérház második emeletén. A szoba galériás volt, az ágy alatt volt a fürdőszoba, és volt egy karosszékem – az, amelyik most is A Karosszék –, és ha nem a szőnyegen hason fekve, akkor abban olvastam. Az ablak egész nap nyitva volt, és az egyik szomszéd néha bemászott a körfolyosóról, hogy megnézze, éppen min dolgozom, és mindig megkérdezte, hogy mit olvasok. Másodéves voltam, és Szegedy-Maszák, Isten nyugtassa, kötelező listáján haladtam végig, ami számomra azóta is a listák listája. Márciusra érkeztem az Ulysseshez. Három vagy négy napig tartott, és az alatt a szobából is csak annyira mozdultam ki, amíg a konyhából bevittem magamnak valami ennivalót. Nem vagyok egy introvertált alkat, sőt, az extrovertáltnak is az irritálóbb típusa inkább. Ám annak a néhány napnak minden percét imádtam, és amikor újra elhagytam a lakást, csak kevéssé éreztem magam szédült légynek (összehasonlításképp: amikor A nyugalommal, ami szintén szerepelhetne itt, mert örök kedvenc, de igyekszem lélektani szempontból is közelíteni a helyzethez, szóval amikor A nyugalommal egy napig bezárkóztam, másnap nem igazán értettem, hogy hol vagyok és egyáltalán mit keresek ott). Velem maradt az élmény: most, amikor egész nap a lakásban vagyok, és a karosszékem mellett nyitva van a balkonajtó, újra érzem annak a szőnyegnek az illatát, ami azóta már egy káposztásmegyeri lakás nappalijába került (hosszú), és évek óta nem is láttam. Ez az Ulysses-illat.

Hosszú éveken át nem igazán olvastam másról, mint az első világháborúról. Ha csak a jól megírt szaktanulmányokat számítom, akkor sem elég egy ember élete, hogy mindent. Volt egyszer egy honlap, ahol megpróbálták összegyűjteni a világháborús újságcikkeket, én tízezer dokumentumra emlékszem, aztán a honlap megszűnt (The great war in a different light). Azt gondolom, ez is egy olyan történet, amiről túl sokat beszéltek már, elmondtak mindent, és még akárhány jó könyvet és jó filmet lehet gyártani, de minek? Az még fontos ebben a bevezetőben, hogy a mi vizualitásunk számára eredetileg az első világháború fekete-fehérben zajlik, és arról, hogy a francia hadsereg a autochrome-eljárással több ezer színes fotót készített, sokáig kevesen tudtak. Amikor először láttam ezeket a pasztellszínű fotókat, azt éreztem, hogy rosszul vagyok, bár tagadhatatlanul volt némi prousti hangulata az egésznek, csak nem a nosztalgia, hanem a félelem és az undor jutott eszembe. A földig rombolt Reims és a kiégett katedrális.

A moszkvai születésű Lev Manovich a Kaliforniai Egyetem vizuális művészetek tanszékének professzora, az „új média" alkotója és teoretikusa. Számítógépes animációval, digitális filmmel és fotográfiával, interaktív multimédiás eszközökkel dolgozik, digitális művészeteket oktat.

Miként fogja befolyásolni a jelenlegi világjárvány a kultúrát? (A fizikai és digitális közti egyensúly már most megbomlik.) című, pontokba szedett Facebook-posztja a napokban jelent meg, alább közöljük magyar fordításban:

„Törlöm azokat az ismerőseimet, akik nem köszönnek, ha szembemegyünk az utcán.” Sok ilyen hirdetés jelenik meg a Facebookon, legalábbis a járvány előtt sok ilyent láttam. Nem szoktam osztogatni vagy másolgatni őket, mert én magam sem köszönök minden FB-ismerősömnek. Már az iskolában szavaltam, színjátszottam, mindenképpen fennforogtam, aztán szerkesztő lettem, író, „közéleti szemtelenség”, szóval többen vannak, akik ismernek, mint akiket én ismerek. Meg aztán szerintem több humorral kell ehhez (is) hozzáállni.

De megfigyelhető ennek ellenkezője is, vagy hát a komplementáris jelenség. Sok olyan ember, akiről nem tudnám megmondani, kicsodák is ők, követik a bejegyzéseimet. Sok ilyen ember még lelkes is, hozzászól, megosztja, amit írtam. És most, hogy mindenki otthon ül, új bugyra került elő a barátaimnak.

Első erkélyen idősebb férfiak. Cigaretta, egy-két mondat, talán jobban is értik, mit történik, láttak már ilyet sokszor.

Középső lakásból gyerek és nő néz kifelé. Lazaság egyfelől, kíváncsiság másfelől: ha ez olyasmi, ami mindenkit érdekel, nézzük csak meg mi is.

A harmadik ablak népesebb, a tekintetek nem ugyanoda irányulnak, talán hevesebbek, mozgalmasabbak.

Ezzel a kérdéssel kezdi beiktató beszédét az ifjú pápa az azonos című sorozat elején, és ennek a sorozatnak a folytatása Az új pápa, amiről azt gondolom, hogy a mélységét akár csak megközelítő sorozat sincs jelenleg az igencsak túlterhelt sorozat-palettán. Éppen ezért fontos, hogy a körülötte kialakult diskurzus meghaladja az „apácák vonaglanak a kereszten az intróban” szintet. Amit eddig olvastam róla, az kimerült a botránykeltésben és kattintásvadász címekben, miközben egy eleganciájában és finomságában páratlan alkotásról beszélünk. Azért is innen ragadom meg, mert a sorozat egyik legnagyobb teljesítménye szerintem pont az, hogy maradéktalanul felülemelkedik azon a kamaszos kommunikáción, amihez az általa megközelített témák kapcsán szokhattunk. Tizenöt évesen, amikor az ember minden ellen is lázad, akkor jogos, hogy ha meghallja, hogy készült egy sorozat, amiben Marilyn Manson meglátogatja a pápát (aki ifjúkorában menthetetlen punk volt) a Vatikánban, akkor majd’ kiugrik a bőréből, és úgy érzi, végre bejelentkezett az igazság. Ez egy kamasznál rendben is van, de felnőtt korra az élet azért már javában elhinti annak az ígéretét, hogy van itt még ennél sokkal több is, és a világ jóval árnyaltabb, mint a lázadás által véleménybuborékokra szabdalt világ. Az új pápa pedig, ahogy már az elődje, Az ifjú pápa is, anélkül, hogy egy percig is polgárpukkasztásra vagy tabudöntögetésre törekedne, annyira finoman és árnyaltan beszél mindarról, amit témájaként már az előző évadban meghatározott, hogy mindenféle pátoszt mellőzve is azt mondom: az ember úgy érzi, hogy egy kicsit megérinti őt a szentség, amikor leül végignézni a kilenc részt.