Ezzel a kérdéssel kezdi beiktató beszédét az ifjú pápa az azonos című sorozat elején, és ennek a sorozatnak a folytatása Az új pápa, amiről azt gondolom, hogy a mélységét akár csak megközelítő sorozat sincs jelenleg az igencsak túlterhelt sorozat-palettán. Éppen ezért fontos, hogy a körülötte kialakult diskurzus meghaladja az „apácák vonaglanak a kereszten az intróban” szintet. Amit eddig olvastam róla, az kimerült a botránykeltésben és kattintásvadász címekben, miközben egy eleganciájában és finomságában páratlan alkotásról beszélünk. Azért is innen ragadom meg, mert a sorozat egyik legnagyobb teljesítménye szerintem pont az, hogy maradéktalanul felülemelkedik azon a kamaszos kommunikáción, amihez az általa megközelített témák kapcsán szokhattunk. Tizenöt évesen, amikor az ember minden ellen is lázad, akkor jogos, hogy ha meghallja, hogy készült egy sorozat, amiben Marilyn Manson meglátogatja a pápát (aki ifjúkorában menthetetlen punk volt) a Vatikánban, akkor majd’ kiugrik a bőréből, és úgy érzi, végre bejelentkezett az igazság. Ez egy kamasznál rendben is van, de felnőtt korra az élet azért már javában elhinti annak az ígéretét, hogy van itt még ennél sokkal több is, és a világ jóval árnyaltabb, mint a lázadás által véleménybuborékokra szabdalt világ. Az új pápa pedig, ahogy már az elődje, Az ifjú pápa is, anélkül, hogy egy percig is polgárpukkasztásra vagy tabudöntögetésre törekedne, annyira finoman és árnyaltan beszél mindarról, amit témájaként már az előző évadban meghatározott, hogy mindenféle pátoszt mellőzve is azt mondom: az ember úgy érzi, hogy egy kicsit megérinti őt a szentség, amikor leül végignézni a kilenc részt.

A sorozat központi témája – szerintem – a szentség és ember viszonya. Ez már Az ifjú pápában megfogalmazódik: Sorrentino hibátlan logikával egymáshoz kapcsolódó szimbólumai és képei már a sorozat kezdetétől azt a kérdést ismétlik újra és újra, hogy akit látunk, az egy szent, vagy a szó minden értelmében, szépségében és gyarlóságában egyaránt, ember? Az ifjú pápa Cherry Coke Zero-t iszik, és Salingerrel, Daft Punkkal, Banksyvel indokolja a láthatatlanságra való törekvését: a láthatatlan (sic!) szál, ami összeköti őket, az a láthatatlanságuk, az örökös rejtőzködésük. Mindezt a pápa Vatikán marketingesének mondja, ezzel érvelve amellett, hogy neki pápaként láthatatlannak kell maradnia, ha igazán láthatóvá akarja tenni magát. A legelső pillanattól tudjuk, hogy nagyon is emberrel van dolgunk, aki teljes mértékben otthon van a mindennapokban. Ugyanakkor lépten-nyomon felbukkan a szentség, láthatatlan, de megkerülhetetlen jelekben. Ezt viszi tovább a teljesen különálló sorozatként reklámozott, ám egyértelműen második évadként működő Az új pápa is, ahová Jude Law mellé becsatlakozik John Malkovich, és ilyen párost nem tudom, hogy láttam-e valaha képernyőn. Az új pápa már kimondja azokat a kérdéseket, amiket az előző évad még csak szimbólumokban tett fel, és a kilenc rész hibátlanul építi az ember vagy szent kérdését. Megfogalmazódik az is, hogy különbség van leszállás és leereszkedés-alacsonyodás között. A pápa nem ember, és nem is az a dolga, hogy emberré váljon. Le kell nyúlnia az emberek felé, ám az embereket kell felhúzza magához, nem magát lealacsonyítania a világ dolgaihoz. Az új évadban már két pápát látunk, és mindkettőn ugyanazt látjuk: sokkal könnyebb volna embernek lenni – a szentség terhe alatt újra meg újra összeomlanak. Ha van még a depressziónak mint szónak értelme, és nem inflálódott el teljesen a mentális betegség divatjában, akkor azt itt érjük tetten. Ahogy minden, amihez ez a sorozat hozzányúl, rehabilitálódik, és újra tétje lesz, úgy a depressziónak is: mindkét pápán láthatjuk, hogy mit jelent a ma már sokszor leintett, kinevetett világfájdalom fogalma, és a végtelen jóság. Bármennyire is keresném a szavakat, kudarc a vége: John Malkovich játékát látni, érezni kell. Napok óta befejeztem a sorozatot, és egyre tisztább bennem, hogy mit akarok róla elmondani, de azt, amit Malkovich a játékával hoz, azt nem fogom tudni megfogalmazni. Van egy olyan jelenléte, amit nem lehet lefordítani szavakra. Az az alapérzésem, hogy ez a sorozat úgy mesél, hogy minden fogalmat megtisztít, és az értelmezés terepét is: valahogy amikor néztem, akkor olyan volt, mintha a világ és az értelmezések zaja megszűnt volna. Ha a világ egy követhetetlenül és befogadhatatlanul telezsúfolt kép mondjuk, akkor ez a sorozat azt teszi, hogy amíg nézem, mindent lesöpör róla, és ott hagy rajta egyetlen egy tárgyat, amit bármeddig lehet nézegetni, és mindig ugyanaz marad, semmivel nem terhel le és nem zavar össze, de közben mindig többet és többet árul el magáról. Mindez azért is hatalmas teljesítmény, mert a sorozat végig szimbólumok sokaságával dolgozik, de valahogy mégis kristálytiszta marad, de nem abban az értelemben, hogy átlátszó, vagy magyarázós. Egyszerűen csak azért szerintem, mert amit mond az releváns, igaz és hiteles. És közben van egy olyan érzékisége is, ami már csak attól zavarbaejtő, hogy gyakorlatilag semmi nem történik, és mégis az ember olykor meztelennek érzi magát miközben nézi. Ez kétségkívül Sorrentino zsenije, az ő filmjeiben mindig megvan ez a bőr alá kúszás, de mégis Az ifjú pápa és Az új pápa szerintem összehasonlíthatatlanul erősebb, mint A nagy szépség vagy az Ifjúság. Ez valószínűleg a színészeknek is köszönhető, de az látszik, hogy minden tökéletesen összeáll, az emberek és a témák megtalálták egymást, és ami született, az meghaladta mindkettőt.

Az életszeretet és –öröm a sorozat másik kulcstémája a szentség-ember viszony mellett, és letaglózóan egyszerű, szűkszavú módszerekkel mutatja meg újra meg újra, hogy az életet – és egymást – milyen sokféleképpen lehet szeretni. Az epizódok végén táncoló szereplők a sorozat visszatérő motívumát képezik az első évad negyedik része óta, amikor a pápa Grönland miniszterelnöknőjével találkozik, aki a rész végén, már a cselekményen kívül, az általa hozott zenére táncol. Ezt aztán továbbviszi Az új pápa, és minden rész végén táncol valaki: bíborosok, egy-egy mellékszereplő, vagy a főszereplők közül valaki. Az külön megérne egy írást, hogy hány meg hány olyan cselekményen kívüli visszatérő motívum van, ami annak ellenére, hogy látványosan ki lett emelve a sorozat történéseiből, mégis nagyban befolyásolja azok értelmezését. Ilyen például az intro, ami minden egyes résszel egy picit más – egészen apró eltérések vannak köztük, ám árulkodóbbak, mintha egy párbeszéd hangzana el.

Jóideje nincs már szükség olyan műalkotásokra, amik elmondják, hogy mi van, és azért várnak elismerést, hogy milyen jól elmondták. Az én olvasatomban az ma már nem számít teljesítménynek, ha újra rámutatunk a hibára, és felkiáltunk, hogy ez itt a hiba! Ebből megélni már nagyon megúszós. Olyan alkotás kell, ami ha nem is kifejezetten megoldást kínál a már ezer oldalról felismert bajra, de állít valami érvényeset. Ez különösen fontos a filmművészetben szerintem: elromlott valami, mert mostanában újra meg újra azt díjazzák, hogyha egy film nagy csinnadrattával beharangozza, hogy baj van a világban, és elmondja, hogy mi a baj, lehetőleg jó sok giccsel és közhellyel – ezzel nem leszek túl népszerű, de lásd pl. Élősködők, de erről talán majd máskor, bővebben. Szóval a lényeg, hogy igen, tudjuk a problémákat, és bátor, gerinces alkotásokra van szükség, amelyek állítanak valamit a megoldásról. Még az sem baj, ha adott esetben téves megoldást kínálnak, de legalább legyen egy kijelentés, valami érvényes felvetés, amit adott esetben meg lehet vitatni, hogy helyes-e vagy sem. És Az új pápa nagyon egyenesen és bátran állít valamit a hitetlenség, hitehagyottság, vagy transzcendenstől való elszakadás néven ismert problémáról. Nem nagyot, hanem érvényeset akar mondani, és a kettő ég és föld. A poént nem szeretném teljesen lelőni, ezért csak annyit mondok, hogy szerintem nem csupán felkínál egy megoldást arra, hogy miként lehetne az embert felemelni a hithez, nem pedig a hitet lealacsonyítani az emberhez, hanem rá is segít egy útra. Vagy legalábbis bőségesen ellát bátorsággal ahhoz, hogy az ember arra a tisztaságra szegezze a tekintetét, amit a sorozat minden sallangtól megfosztva bemutat. És amikor tegnap azt láttam, hogy az igazi pápa a néptelen Róma utcáin sétál, és felszenteli azokat, akkor nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy a szentség tényleg köztünk jár. Egyelőre minden mást le kell söpörni, hogy megpillanthassuk (az embert is az utcáról), de ennek nem kell így maradnia.