1.

Apám halála után hetekig rettegtem, hogy megszólal a telefonom és az ő neve jelenik meg a kijelzőn. Attól, hogy apám felhív a túlvilágról, még az után is féltem, hogy láttam az ékszerdobozomnál nem nagyobb urnát, a tetején csipkével, benne Imre János poraival.

Az apai ág mára feledésbe merülő tájait boszorkányosan burjánzó rokoni viszonyok festették olykor pazar, máskor egészen hétköznapi látvánnyá. A számomra is látható része tíz éven keresztül haldoklott. Apám volt az első, nem kell a Dunának menni, kicsileányom, mondta. Csak neked mondhatom el, gondol itt az anyjára, a nagyanyámra, akinek nem mondhatja, nekem viszont igen, hogy „karácsonyra már nem leszek”. A halál akkor már ott van velünk, rátelepszik a tisztaszobára, a romlás baljóslatú lehelete meg-megérinti a nejlonzacskókba csomagolt plüssöket. Mintha körénk vésték volna a sötétséget, nyomasztó az éjszaka. Odakint nagyapám horkol, nagyanyám csendben van. Arra gondolok, hogy talán nem is alszik, egy anya sosem alszik, főleg, ha odabent a fia haldoklik. Apám a betegségével együtt belenehezül a sötétbe, nem emlékszem, hogy odakint fénylene a Hold, csillagok sincsenek. Nem kell a Dunának menni, mondja, és furcsa ezt hallani. Nálunk a Maros folyik, nem a Duna, az ott Magyarországon van, amely ország ugyanazért közeli, amiért idegen: ott lakik az apám. Úgy képzelem, hogy karácsonyig még nagyon sok van, addig még vissza fog menni, leél egy életet, és a halál továbbra is csak egy szó marad.

Érzi, hogy nem tudok közel férkőzni a halálhoz, újra elmondja. Azt akarja, hogy megértsem: ez már az. Azon gondolkodom, hogy mit vár tőlem, mi az a segítség, amit csak tőlem remélhet. Talán az, hogy elhiggyem neki a haldoklását. A sötétségnél is keményebbnek érzem magam. Nincs fájdalom, sem hitetlenkedés, nincs alku. Fekszem mellette az ágyban, és egyetlen gondolatom maradt: apám végtelenül naiv. Azért várta meg az éjszakát, hogy biztos lehessen benne: az anyja nem hallja, amit mond. De én biztos vagyok benne, hogy hallja. Pár hónappal később őt hallgatom, ahogy a fiához beszél, amikor azt hiszi, senki nem hallja. A fürdőben maradok, amíg mindent elmond neki, és a konyhában újra csend lesz. Apám akkor már hat hete halott. Nagyanyám két éven belül követi.

A nagyszoba egyre hidegebb, és beledohosodik a sötét. Nyolc éven keresztül haldoklik a ház, a konyhában a csészék úgy állnak a kredencen, ahogy nagyanyám hagyta őket. Apám után tíz évvel nagyapám is elmegy, és a mindaddig néma rokonok kifosztják a házat. Már csak nagyapám jegyzeteit találom ott: meglep kézírásának a stilizáltsága. A bárdolatlan, goromba és a valóságról némiképp levált öreg indázóan egymásba fonódó betűkkel írt valamit az Istenről. Egy évtized alatt kiszikkadt és felpattogzott az apai ág, elzsibbadt, majd elfogyott a ház. Nincs az égen Hold, nem csörög sehol a telefon, és az utolsónak már le sem kellett kapcsolni a villanyt.

2.

Álmomban nyitott ablak előtt állok, odakint verőfényben elomló napsütés és könnyű, talán májusi szellő lebegteti a félrehúzott függönyt. Égszínkék, mintha az ég egy darabja volna. Állok az ablak előtt, nem várok, csak vagyok, a függöny libegése sóhaj és ígéret, olykor elviszi a tekintetem, ki-kipillantok. Egyszerre kint és bent, nesztelenül, akár a levegő. Itt még nem hagyott el, az álom ablakai könnyed valóságra nyílnak. Az álombeli rendező mit sem tud a novemberi tömény sötétségről, amelynek süketen-vakon feszül neki a belvárosi ablak, mögötte két ember, köztük évtizedek és csend. Az alig pár négyzetméteres szoba elnémul, csak a konvektor kattogása és a padlásról bemászó csótányok törik meg a csendet. Valamikor mintha tengerről álmodtunk volna, Campari illatú kikötőről az Adrián. Andiamo! – kiáltottál fel nevetve, és csobbantál. Olyan messzire beúsztál, hogy arra gondoltam, szép is lenne, ha így hagynál el, messzire úszva, majd eltűnnél ott, ahol a víz találkozik az éggel. Előtte elmesélnéd az első szerelmed, körülöttünk mediterrán zsongás, kacaj, szélette szalmakalapok. Hallgatnálak és nem bántana, nézném, ahogy az asztalon gyöngyözik a fehérbor. Andiamo! Menjünk hát, innen is, folyton menni, úton lenni, úszni egymás felé és egymástól el, messzire, két csobbanás a vizen, foltok a homokban, üres szobában lebegő függöny.

„Ki vagy? Őrangyal vagy te, féltőm?

Vagy ártóm és gonosz kísértőm?

Döntsd el hamar, hogy lássak itt.

Lelkem talán csak vágya csalja,

Tapasztalatlanság vakít,

S az égi kéz másként akarja...

Hát jó. Sorsom gyanútlanul

Gyónásommal kezedbe tettem,

Előtted könnyem hullva hull,

Könyörgök: védj, őrködj felettem...

Gondold el, mily magam vagyok,

Nincs egy megértő lelki társam,

Így élek néma tompulásban,

Én itt csak elpusztulhatok.

Várlak: emeld fel árva lelkem,

Nézz bíztatón, ne adj te mást -

Vagy tépd szét ezt az álmodást

Kemény szóval. Megérdemeltem.

- írja Tatjána levelében. Mézédes Adriát álmodtunk, míg súlyos éjszakát vont körénk a belvárosi valóság, és most néma-sötét ablak mered városunkra.

3.

Sosem tudhatjuk, melyik beszélgetés lesz az utolsó, a Toldiban tán egy félresikerült művészfilm után, vagy a Rádayn egy teraszon, esetleg a metrón, váratlanul összefutva, szia, beszéljünk majd! Valamikor egymás legféltettebb gondolatait is ismertük. Egyszer kint rekedtünk egy pláza tetőterén, a vonatokat lestük, és nevettünk, hogy akkor jársz először plázában, és máris kint ragadsz a tetőn. A barátságunk leginkább a filmekről és az oroszokról szólt. Az Oblomovot olvasod éppen, mesélted, és ki sem kelsz az ágyból, onnan váltod majd meg a világot. Sok ablak nem volt a barátságunkban: egy albérlet a Váci úton, ahol néha könnyebb volt az ablakon bejutni, mint az ajtón. Egy másik a Damjanich utcában, ahonnan kinéznék, de semmit nem látok, és egyébként is, mesélsz már, inkább rád figyelek. Valamiért szeretünk éjszaka találkozni, amikor már minden ablak sötét. Rövid a barátságunk, mindössze hat év, de közben olyan, mintha öröktől fogva, örökké lenne. Te hozod magaddal a Felvidéket, én Erdélyt, és olykor eszembe jut, hogy a kisebbségiek szeretnek így találkozni: amikor alszik már a város. Azt hisszük, ez már mindig így lesz, az éj és a Duna immár örökre fodrozódni fog körülöttünk, míg mi beszélgetünk. Pedig sejthető, hogy nem így lesz, szóba jön Barcelona, Prága, mindketten másképp képzeljük el a megszökést, lehetőleg olyan helyre, ahol vagy azért lehetünk otthon, mert nem vagyunk kisebbség, vagy azért, mert mindenki más is az. Aztán az egyik találkozás már az utolsó. A rakparton ülünk, sötét a Parlament minden ablaka, csak egy hajó halad el előttünk, apró sárga fényekkel az oldalán. Már nem is emlékszem, hogy miről beszéltünk. Néztük a hajót, ahogy vitte magával az éjszakába vájt apró fényeit, maga után vonva a Duna fodrait, és lassan valahogy véget ért az este. A metrónál elköszöntünk, talán abban maradtunk, hogy legkésőbb egy hét múlva ugyanott folytatjuk.

Évek teltek el azóta, ma már e-mail címet sem tudunk egymáshoz, ablakok villognak a Dunán, de mi nem nézzük őket. Hogy veszteség volna? Nem hiszem. Hiánynak sem nevezném. Akkoriban Radnóti Sándor előadásain kerestük a választ a kérdésre, hogy mi a barátság. A görögökkel kezdtük, majd vizsgáltuk Hamlet és Horatio barátságát, később Montaigne-t olvastunk és Georg Simmelt. A hasonlóság vagy a különbözőség? Valahol mindkettő egyszerre. És ha már megvan: szövetség. Hogyha a szövetségesem vagy, és én a tied, akkor az minden külső körülmény fölött áll. Védőburok körülöttünk, a „mi” körül, áthatolhatatlan. Aztán történik valami odakint, a szövetség talán megmarad, ám mi nem látjuk egymást többé. Lehet ez? A szövetségeknek is sok fajtája van. És talán ez a legérdekesebb mind közül: egy pillanat a hatalmas időben, apró fénylő ablak a Duna vizén tovasikló hajón. Egy pillanat csak, míg pont szemből látjuk a rakparton, a következőben már távolodik. Követjük a tekintetünkkel, mígnem egyszercsak észrevesszük, hogy már rég nem azt nézzük. Marad a víz és az éjszaka, csendben fodrozódnak tova, mi pedig máshol vagyunk, a vízhez és egymáshoz képest egyaránt. Valahol, tán már egy híd alatt, sárgán fénylő hajóablak lebeg tova a vízen.

4.

A Ferenciek terén volt egy cukrászda, nem a Jégbüfé. Ott ültünk anyámmal reggel korán, és én Rigó Jancsit ettem kakaóval. Az émelygés hullámverésén néztem, ahogy ébred a város, ez a hatalmas állat, gyomrában velünk, idegenekkel. Hogyan fogom itt valaha is otthon érezni magam? Akkor még nem tudom, hogy a város is egy hullám, aminek csak rá kell ülni a gerincére, és hagyni, hadd vigyen, vigyen. Akkor még azt képzelem, hogy van egy város, és majd leszek benne én, maradva én. Csak később értem meg, hogy a városban nincs én, apró darabokban feloldódva benne válhatok a részévé. A cukrászda ablakából nézem az épületeket, a tér ébredezését. Abban a pillanatban tudom, hogy anyám sajnál, és mintha az is ott lenne köztünk a levegőben, hogy fáj neki, hogy nem tud egy Rigó Jancsinál és egy kakaónál többet tenni. De nem is érzem, hogy segítségre volna szükségem, csak olyan tömény az egész: a félelem és a dús, fekete kakaókrém. Egyre nehezebbé válok tőle, és a sírás gombócot fon a torkomba, míg én a várost fürkészem. Otthon maradt az otthonom, én pedig itt vagyok egy vákuumban, valami nagyon nehézzel a torkomban. Évekkel később az ablak túloldalán már én is a város része vagyok: megtanultam feloldódni. Odabent valaki talán rémülten nézi a tér ébredését. Ha ül is ott valaki, nem látom, arra sem emlékszem, hogy pontosan melyik cukrászda volt. Tarka kirakatok, villódzó neonok, vibrál a Párisi udvar, ablakok mindenütt. Kifele nyílik az összes, a térre, befele egy sem. Itt mindenki folyton kifelé néz, ha pedig nem, akkor odakint van. Odakint vagyok én is folyton, egy mindenkori odabenthez képest, és az egykor beláthatatlanul tágas terek szűkülnek, sorvadnak, és lassan összenyomnak engem is. Nehéz levegőt kapni, és olyankor már abban sem vagyok biztos, hogy valóban létezett az a cukrászda, melynek falai közt még viszonylag el tudtam helyezni magam az otthon maradt otthonomhoz képest, a cukrászda, melynek ablakából ki-kipillantva tudtam, hogy van valahol egy otthonom, amihez képes máshol vagyok.