Azt mondják, hogy amióta Habsburg-házból való bölcs uralkodóink a burgonya (krumpli, kolompér, pityóka, gruja, stb.) és a kukorica (tengeri, málé, törökbúza, stb.) termesztését némi szelid erőszakkal és kisebb botozások alakalmazásával a magyar parasztság körében meghonosították, hosszan eltartó és tragikus éhínség nem volt, bár a két világháború és főleg a kollektivizálás némileg igénybe vette a lakosság tűrőképességét, de nagy tömegek nem haltak éhen. Hogy mit jelent ez, elég csak az ukrajnai katasztrófát említeni, azt a Sztálin nevű bölcs vezér idézte elő szántszándékkal, elégedjünk meg azzal, hogy a mi bölcs vezéreink kisebbek voltak, ezért a hatalmuk is arányosan kevesebbre volt szabva.
Ha az ember elautózik – mondjuk – Budapesttől a székelyek országáig, akkor azt látja, hogy a kukoricatáblák már-már végtelen óceánt alkotnak, amelyet itt-ott tör meg az akácosok vagy a nyárfák délceg csíkja, és aztán a Kárpátok bércei között az erdő meg a birkalegelő. Petőfi vagy Jókai ezt poétikusabban ábrázolná, bár az ecsedi láp helyén hullámzó végtelen kukoricára már ők is felfigyeltek. Én dohányt is láttam azon a környéken a minap, kérdezte is a sofőrünk, hogy az mi, pedig ő szívja, de már nem ismeri. Így lesz ez lassan a kukoricával is, rágjuk a popcornt a moziban, és nem tudjuk, mit eszünk, olykor talán jobb is.
Hajdan a kukoricával sok munka volt. Májusban, amikor már lehet ülni a földön, vagy virágzik a kökény, elvetették, imádkoztak, azután megkapálták egyszer, kétszer, háromszor is, ha kellett, ritkították, imádkoztak esőért és napfényért, meg hogy a jégverés kerüljön el minket, és ne jöjjön a kisasszony napi fagy, mert az a szőlőt is elviszi. Azután kézzel a csöveket leszedték, szekérre felrakták, hazavitték, lefosztották, megszárították, a szemeket lemorzsolták, megőrölték. A finomabb lisztet embernek főzték, a durvábbat a disznónak adták és a majorságnak - a penészes vagy egérrágta szemeket csak a liba eszi, nem azért, mert buta, hanem ilyen a bele. Késő ősszel a kórót levágták, a száraz leveleket elrágta a birka vagy a tehén, a maradékot meg a csutkát eltüzelték a kemencében, és már jött is a tavasz...
Vannak vidékek, ahol a kukorica lisztjéből főtt puliszkát és egyébb termékeket nem tartják ételnek, és mélyen lenézik azokat, akik eszik. Vannak vidékek, ahol ezzel pótolták a kenyeret, bár lassan eltűnik az a nemzedék, amelyik minden nap puliszkát evett, és máig ragaszkodik hozzá, lehet azt finomra is főzni. Ahol csak kukoricát termeltek és ettek, mint Moldva egyes vidékein, még az ötvenes években is felütötte fejét a beriberi, és vannak hegyvidékek, ahol meg sem terem, messziről kell hozni. Vannak helyek, ahol szinte semmi mást nem termelnek, pedig már nem eszik, és vannak tájak Romániában, ahol a kukoricatáblában több a medve, mint az erdőben, nem is jár kapálni ma már senki.
Bár a kép 2003-ban készült, az asszonyok úgy dolgoznak, mint száz évvel korábban. A nagyapámnak is volt olyan morzsoló gépe, ami az első világháború előtt készült. Kézzel hajtottuk meg, de lehetett motort is szerelni hozzá, nálunk se maradt egyetlen szem sem a csutkán, és ha egy szekérről az utcán leesett egy cső, megálltak és felvették. Amikor már kombájn aratta le a mezőn, kijárt a falu népe tarlószni, mindent felszedett, ami elmaradt és használható volt, egy szem se ment kárba. Régebb egész falvak meg tudtak élni efféle tevékenységekből, ha szűkösen is. Ma már falunként 2-3 család szájbavágja a mezőgazdaságot, a kérdés csak az, hogy mi lesz a többiekkel? Semmi nem lesz. Állítólag az USA kukoricát vesz Romániából, dízelolajat készítenek belőle, Románia kukoricát vesz Amerikából, az a popcorn... Az asszonyok a képen erről mit sem tudnak, ők befejezik a munkát a gép után, aztán felállnak, kezet mosnak, nincs olyan védőkesztyű, ami egy óránál tovább bírná a morzsolást, holnap ugyanezt csinálják majd, és mindaddig, amíg el nem fogy.
Ebből még puliszkaliszt sokára lesz. Különben annak is tudománya van, mert nem lehet akármiből rendes puliszkát főzni, és amíg a bolti liszteket kitanulja az ember, elmegy az egésztől a kedve, nyúlik és csomósodik a legtöbb, fel is tud robbanni, de leginkább úgy köpköd, mint az iszapvulkán. Nincs titkos recept, de azt elárulom, hogy Romániában a superior nevű málélisztet kell venni a boltban, és nem az extrát, már ha nincs megbízható szomszédasszony vagy piaci néni. Juhtúró, rókagomba, csirkepaprikás, sült szalonna, szilvalekvár meg savanyú tej, és persze minden, ami van még hozzá. Vagy ahogy Kurkó Gyárfás írta: Finom puliszkát főzőtt, zsírt is tett bele.
(Török Gáspár fotója. Kép forrása: Azopan Facebook-oldala)