Csütörtök

Ma halt meg Gyula. Vagy talán tegnap. Nem emlékszem már. Az öregedés nem azt jelenti, hogy abban a korban vagyok, hogy nem kaphatok már irodalmi ösztöndíjakat. Hanem hogy halálokkal mérem az időt. Most nemrég Bea, aztán tegnap, vagy mikor Gyula. És ez persze közhely, a halállalmérés, de a halál meg nem lehet közhely, úgyhogy.

Ezt jól elkezdtem. André Feri legalább ötször elmondja a három nap alatt, hogy mennyire rossz az, hogy a kortárs magyar prózában nincs humor. Egyetértek én vele, nem az, hogy nem, csak közben arra gondolok, mind az ötször, hogy nekem meg kell írni ezt a titkos naplót, és hát ez önmagában elég pressure, nemhogy így, hogy aha, tényleg, humorosnak is kellene lenni, meg persze frappánsnak, relevánsnak. Revánsnak a halállal szemben. A halálon. Venni.

De az úgy volt, hogy csütörtökön megérkezünk. Iszonytató meleg, le vagyunk lassulva. Aztán szépen szotyog mindenki befele. Négytől Feri kellene kezdjen, de közben kiderül, hogy egy csomóan visszamondták a tábort, szóval egy csomó program elmarad, szellősebb lesz minden, nem kell sietni. Meg is jegyezzük, miközben alig észrevehetően duzzadunk táborrá, már mennyiségileg értve, szóval megjegyezzük, hogy milyen nulladik nap fílingje van ennek a csütörtöknek. Ekkor még nem tudjuk, bár sejtjük, hogy ez a nulladiknap-fíling el fog tartani a tábor egész ideje alatt. Lehetne ezt komolytalanságként is értelmezni, de minek. Iszonytatóan meleg van, meg kell tanulnunk a mediterrán tempót, azt hiszem.

Szóval ma csak egyetlen programpont van végül, a Feri koncertje, hátul, a házacskák mögött, itt szoktak lenni a kezdőprogramok. Feri hoz kicsi pszichedelikus éjjelilámpát is, vagy olvasólámpát, bocsánat, mégiscsak irodalmilag vagyunk itt. Utána elkezdünk inni. Sokat. Én legalábbis. Beszélgetések. Fél háromkor megyek lefeküdni, még meglepően sokan vannak ébren. De furcsa módon mindenki csak beszélget. Másnap aztán kiderül, hogy nem maradt el a táncolás sem, KPZ, gondolom, tavalyhoz hasonlóan társaságitánc-kurzust tart hajnalban. Ezt nem tudom, hogy így volt-e, de ABBA, az az idén is volt, ó hogy bassza meg. De gyermekek is vannak, nem kéne csúnya szavakat használni, meg amúgy is, unom, hogy az írásaimat lassan mindenki a csúnya szavakkal azonosítja, ezért eufemizálni fogok, és minden csúnya szó helyett azt írom, hogy tacskó. Szóval volt ABBA is olyan hajnali négy körül, ó hogy tacskózza meg.

 Péntek 

Merthogy van tacskó is, hoztam magammal. Az már az első napon kiderült, hogy itt mindenki közül Mancs fogja legjobban érezni magát. Van egy akkora udvar, mint egy egész világ, egy csomó humán, aki a simogatásfüggőségét ki fogja elégíteni, és még a gyermekek is jófejek, mert Mancs amúgy nem annyira szereti őket a kisfiam miatt, aki kisebb korában ráébresztette, hogy a gyermekek egy tacskó számára túl sokak. De ez itt most nem lesz probléma. (Csak szólok, hogy a tacskó csúnya szót jelent, bár ebben az esetben én sem tudom a megfejtést.) (Csábító amúgy, hogy a Mancs perspektívájából írjam meg a tábornaplót, mert akkor Feri is megkapná a humorját, de nem ülök fel ilyen könnyen a kortárs irodalmi trendeknek, mint állatperspektíva. Akkor már inkább a traumák felől.)

Szóval péntek. Iszonyatosan másnaposan ébredek. A másnaposságon túl olyan brutális légnyomás van, mintha ki akarna lapítani minket, levegőt alig kapni. Az emberek fürdenek, bár mondják, hogy zavaros-anyárád-nemakar-megszállni, de azért fürdenek. Én is belelógatom a lábam, de inkább csak Mancsot mosdatom le jó alaposan a vízben, mert belefetrengett valami szarba az istenadta. Valami tacskóba, bocsánat. (Igaz, hogy ez még csütörtökön történt, de ide jobban illett szövegszempontból, úgyhogy tacskó.)

A program továbbra is erősen szellős, aminek én különösen örülök a másnaposság miatt, ezt a tempót tudom követni. Az őrült humánok hímjei a legnagyobb, legbrutálisabb kánikulában kezdik el kergetni a fotball-labdát, Manccsal nézzük, hogy ezek nem normálisak, aztán fel is adják elég hamar. De belecsúsztam a tacskóperspektívába, a tacskóba. Bocsánat. Esterházy Péter vajon büszke magára, hogy a magyar irodalomban ennyire fontos a foci?

A másnaposságom kitart, úgyhogy elkezdek sörözni inkább. De ez a másnaposság elég általánosnak tűnik amúgy a tábori berkekben, mintha még az is másnapos lenne, aki nem az. A légnyomás miatt, gondolom, brutális a légnyomás, agyonnyom, nincs levegő. A második felolvasás alatt aztán végre megérkezik az a tacskó eső. Hallgatjuk a szövegeket, nézzük az esőt. Megnyugszunk. El-elejtik az emberek, hogy tacskó, hetek óta nem láttunk esőt, viccelődnek, hogy majd meséljük az unokáknak, hogy na, mikor még volt eső, mi még láttuk, éreztük. Közben eszembe jut, hogy alig beszélünk a klímakatasztrófáról. Merthogy át van politizálva, gondolom. Pedig hát ez van, tacskó nagy katasztrófa van, és ez most van, nem két éve, nem fokozatosan, hanem ránk van szakadva most. És közben másnapos is vagyok, és eszembe jut, hogy az alkoholizmusainkról sem beszélünk, pedig az nincs átpolitizálva. Magyar égre magyar pálinkát. A narkósok más tészta, kétfarkú tacskó, satöbbi.

Este nincs program, tartjuk a mediterrán tempót. Aztán spontán módon rászól valaki Andréra, hogy hozza már ki az apparátusokat, legyen valami zene, felolvasás. Kerekedik is egy zenés open mic, és hát nagyon jó. Közben meghal a pszichedelikus éjjelilámpa, de még úgyis nagyon jó. Né, hát nem kell ezeknek a fura humánoknak programot szervezni, megoldják maguknak.

Szombat

Reggel nyolckor arra ébredek, hogy Mancs tacskóbőszen ugat. Kikászálódok a kunyhóból, és látom, hogy a tulajokat ugatja ilyen tacskó nagy bőszen. A kutyák elég érzékenyek a tulajdonviszonyok problematikájának boncolásához, de nem annyira, hogy Mancs most ezt megértse, hogy pont ezektől az emberektől miért nem kell megvédeni a Látótábort. Úgyhogy nem is szidom le, de ha már felébredtem, intézek kávét. A hajnali fél kilences kávézás közben spontán módon kialakul egy metálelméleti szeminárium Antal Balázs, Robi és jómagam részvételével, és bár másnapos vagyok és a légnyomás tacskó ma is, de jó így indítani a napot, hogy az új Nádas-regény és a traumaköltészet helyett a Pantera újjáalakuló turnéjának morális buktatóit és a Kyuss-lemezek basszusgitársávjának milyenségét boncolgatjuk teljes beleéléssel. (Kedves Balázs és Robi, közben eszembe jutott, hogy Nick Olivieri neve nem jutott eszünkbe, és esküszöm, hogy nem gugliztam rá. De Scott Reeder sokkal jobb, ez az idei Látótábor végkövetkeztetése.)

Reggeliben még lemegy az irodalomtanításról szóló beszélgetés, és a társaság nagyon gyorsan átalakul, rossz középiskolások leszünk hirtelen, és Tünde a tanárnéni. De jófej tanárnéni, élvezzük az órát. A program továbbra is mediterrán, bár az ebéd előtti felolvasás nagyon sűrűre sikeredett, szinte már szövegpokolszerű. Ebéd után Balázs tart előadást a faluregényről, amin én személy szerint nem vagyok ott, mert épp ezt a naplót írom. Ennek ellenére el kell mondanom, hogy Balázs nagyon jól beszélt a témáról, a végkövetkeztetése pedig az volt, hogy faluregény nincs es.

Este aztán felolvasom ezt a naplót, természetesen mindenkinek nagyon tetszik. A másnaposság problémáját már rég elengedte mindenki, dél óta mindenki úgy iszik, mint egy író. Aztán most két alternatív valóság van. Az egyik, hogy megérkezik az a tacskó eső, és akkor bent ülünk mint egy nagy magyar írócsalád. A másik, hogy nem érkezett meg az a tacskó eső, és akkor kint vagyunk, s még lehet tüzet is gyújtunk, ha már a pszichedelikus éjjelilámpa meghalt. És bár a másnaposságot mindenki elengedte, azért nem ma maxoljuk ki a bulit, mert holnap vezetni kell. KPZ nem fog salsázni, Balázs nem énekli az abbát, hogy aztán másnap ne emlékezzen rá, és az is lehet, hogy megbeszéljük az új Nádas-regényt és a traumaköltészetet is.

 Vasárnap

Eléggé másnaposan ébredek, de mostmár mindegy. A légnyomás jobb, a roalert elintézte, hogy megjöjjön a hidegfront. Esik végre, sok eső, hála a tacskó úristennek végre. Kávézunk, és eldöntjük, hogy nem megyünk innen haza, mert minek. Mancs is jól érzi magát, nagy udvar. El is döntjük, hogy akkor maradunk még, legalább két hétig, mert miért ne. Jó ez a mediterrán tempó, közben felolvasunk néha, beszélgetünk valami irodalomról, este Feri kihozza a gitárt s a mikrofont. Jó ez így. És ahogy ezt így írom, elképzelem Annamari arcát, s a tacskófalkát a lelkében s a szájában, és visszavonom az egészet. Ügyesen összepakolunk, nem iszunk, végre eső. Hazamegyünk. Halált számlálgatni.

 (Fotók: Kovács István)

A Látó hatodik írótalálkozójának vezérfonala a falu és a város reprezentációja és elbeszélhetősége a kortárs magyar (erdélyi) irodalomban. A táborprogram kiindulópontját a 2015-ös FaluLátó és a 2022-es VárosLátó tematikus lapszámok képezik. A három nap alatt bemutatóktól, előadásoktól kezdve számtalan felolvasáson, beszélgetésen át a külföldieknek szóló magyar irodalomtörténet-írásig, valamint a magyar olvasók számára fordítódó román irodalomig is elkalandozunk a meghívottakkal és a Látó szerkesztőivel, szerzőivel. A tábor a nyárádszentmártoni Lovasfogadó területén zajlik, a találkozó nyitott, bárki által látogatható. A táborozókhoz csatlakozni lehet saját sátorral, önköltségen – az érdeklődők további információt a lato.szerk@gmail.com címen kérhetnek.

A Látó-tábor idei támogatói: Romániai Magyar Demokrata Szövetség és Communitas Alapítvány, Bethlen Gábor Alap.

Program:

Július 28., csütörtök:

14:00–16:00 – Érkezés, regisztráció, kötetlen beszélgetések.

16:00 – Nyáráradás – André Ferenc egyéni műsora.

17:00 – Csodalámpa – felolvasás. Résztvevők: Covaciu Norbert, Ozsváth Zsuzsa, Vicsai Zsolt.

Július 29., péntek:

10:00 –  Élményföldrajz - beszélgetés a helyek szubjektivitásáról, a tapasztalatok térképéről a Látó falu-, illetve város-száma kapcsán. Moderátor: Vicsai Zsolt. Résztvevők: Codău Annamari, Láng Zsolt, Vida Gábor.

11:00 – Dupladráma – beszélgetés a Látó augusztus-szeptemberi számáról. Moderátor: Láng Zsolt. Résztvevők: Szabó Róbert Csaba, Székely Csaba.

12:00 – Csodalámpa. Résztvevők: Antal Balázs, Halmosi Sándor, Kemenes Henriette, Vida Gábor.

16:00 – Magyar világ – kerekasztal a Magyar irodalom külföldieknek-projektről. Moderátor: Demény Péter. Résztvevők: Bányai Éva és Bíró Annamária.

17:00 – Csodalámpa. Résztvevők: Bíró Sára, Láng Orsolya, Kovács Péter Zoltán, Mátyus Melinda, Nagy Zalán, Pomázi Adél.

Július 30., szombat:

10:00 – Fogd az irodalmat, és fuss! – beszélgetés az irodalomtanításról. Moderátor: Kovács Tünde. Résztvevők: Kovács Péter Zoltán, Szabó Katalin, Zsidó Ferenc.

11:00 – Csodalámpa. Résztvevők: Fischer Botond, Imre Eszter, Tamás Dénes.

16:00 – Antal Balázs: Sokidejűségek. Előadás a magyar faluregényekről. Előadás és felolvasás.

17:00 – Szénceruza. Beszélgetés román szövegek magyar fordításáról. Moderátor: Demény Péter. Résztvevők: Kemenes Henriette, Szonda Szabolcs.

21:00 – A titkos napló felolvasása.

Július 31., vasárnap:

Reggeli, csoportkép, hazatávozás.

A tábor ideje alatt közben még: foci, jóga, fürdés a Nyárádban, kirándulás és egyebek.

A programváltoztatás jogát fenntartjuk!

Majdnem két esztendő telt el úgy, hogy a különböző nyilvános rendezvényeken maszkot kellett viselnünk, de többnyire még az utcán, sőt, a különböző munkahelyeken is, bár néhányszor felszusszanhattunk rövid időre, aztán jött az újabb hullám. Ma már egész verseskönyvek vagy esszégyűjtemények szólnak a világjárvány tapasztalatairól, hogy miképpen változtatta meg az életünket a maszk. Én is többször írtam erről, hiszen nemcsak az emberi kapcsolatok új dimenziója, a virtuális világ felerősödése, az úgynevezett online kommunikáció késztetett minket közösség és egyén viszonyának átértelmezésére, hanem a tényleges, fizikai együttlét is megváltozott a maszkviseléssel. Akit eddig arcvonásairól ismertünk fel, most a nézéséből, esetleg a járásából kellett azonosítanunk. Végül is a kezdeti tétovázás után, legalábbis nekem, meglepően könnyű volt a maszk mögötti embert felismerni, igaz, a mentegetőzés is egyszerűbb volt, ha mégsem sikerült.

Most utólag viszont azt is végig kellett gondolnom, hogy minket valójában nem ez a szűk két év, hanem az 1989 előtti évtizedek szoktattak hozzá az álorcás léthez. A diktatúrák ugyanis mindig mindenkire maszkot kényszerítenek. Még a nyelvet is csak egyféleképpen használhattuk nyilvánosan. Példának okáért kötelezően elvtársnak szólították egymást olyan emberek, akiknek nem sok közük volt egyébként a kommunista ideológiához. Előveszem Székely János nekem küldött leveleit még középiskolás vagy egyetemista koromból, és íme, a megszólítás: „Kedves Markó elvtárs”. Jaj! A válaszlevelek nincsenek meg, hiszen akkoriban még kézzel írtam, de meglehet, azok is így kezdődtek: „Kedves Székely elvtárs”. Bizony, nem két évet, hanem több mint negyvenet tartott az a maszkviseléses kor, és hát kinek-kinek úgy kellett elrejtőznie a maszk mögé, hogy közben megőrizze önmagát, egyenruhában se váljék katonává. Csak egy olyan kis szerkesztőségben is, mint az egykori Igaz Szó, másfél évtized alatt, 1976-tól 1989-ig hány meg hány túlélési stratégiát láthattam. Persze nem csupán túlélésről volt szó, hanem arról, hogy miképpen lehet értelmes értelmiségi létet élni egy értelem- és értelmiségellenes diktatúrában. Ahány alkotó, annyi stratégia. Volt, aki megpróbált állandóan mozgásban lenni, hogy ne érhesse el a hatalom golyója. Volt, aki visszautasított minden stallumot, hogy hátha így erkölcsös maradhat. Volt, aki éppen ellenkezőleg, stallumra áhítozott, nélkülözhetetlenné akarta tenni magát, kiszolgálta a hatalmat, és amire észrevette, már semmi sem volt a maszk mögött, csak újabb meg újabb maszkok.

Volt aztán Jánosházy György, aki szerteágazó műveltségét, műfordítói tehetségét, színikritikusi igényességét, művészettörténeti jártasságát, kiváló zeneértését a megbízható, pontos lapszerkesztő maszkja mögé rejtette, de úgy, hogy néhány mondatából, akárcsak járványkor az eltakart arcot egy szempár villanásából, mindenki felismerhette műveltségét. Írók, színészek, festők, zenészek különös világában úgy mozgott, olyan otthonosan és idegenül, mint örökké lázongó, néha lázadó bohémek közt egy skatulyából előhúzott arbiter elegantiae. Tudásával sohasem hivalkodott, talán nem akarta ő sem kihívni maga ellen a sorsot. Álcázásul a hivatalnoki létet választotta. Nagy szerencséje volt vele annak idején az Igaz Szónak, hiszen főszerkesztő-helyettesként muszáj-időkben még a muszáj-szövegeket is próbálta nyelvileg elfogadhatóvá tenni. És hát nem csak ennyi: sokszor hajlandó volt a főszerkesztői vagy annál is felsőbb akaratot megkerülni, netán szembemenni vele, ha úgy látta, érdemes megmenteni egy szöveget, egy rendezvényt, egy embert. Nem volt a szó szoros értelmében ellenálló, mégis ellenállt a rossznak. Nála tapasztaltam, hogy a kultúra lehet menedék: megmenthet a romlástól. Shakespeare-hez menekült, katalánokat is fordított. Néha nevetek sok mai katalán-szakértőnkön, hogy Jánosházy már annak idején náluk jobban ismerte a katalánokat. Nem folytatom, végül is az életrajzi adatok kikereshetők a Wikipédián.

Amit viszont nem győzök ismételni: hogy az igazi kultúra a maszk mögött is érvényesül, rejtőzködésre késztető korokban is meg lehet találni a modus vivendit. És legalább ennyire igaz az is, sajnos, hogy vereséget talán nem szenvedünk, veszteség nélkül viszont mégsem lehet túlélni egy diktatúrát. Mert a tehetség a maszk mögött sem vész el valóban, a diktatúra mégis mindig elrabol tőlünk valamit. Jánosházy Györgytől például azt, amit ő talán a legfontosabbnak tartott sokszínű munkásságából: a költészetet. Gondolom, hatalmas kiábrándulás és a költészet hatalmas tisztelete kellett ahhoz, hogy több mint negyven évig ne írjon verset, vagy legalábbis ne közöljön. De azt hiszem, nem is írt. Szinte el is felejtettük, hogy költő. 1947-ben jelent meg verseskönyve: Az őrült nagyúr jármában. Amint a cím is mutatja, erős Ady-remineszcenciák voltak benne. Utána aztán semmi.

Egészen 1989-ig, a rendszerváltásig, amikor egymás után adja ki szonettkönyveit, mintha átszakadt volna egy gát. Gátlásnak is mondhatnám, de nem az persze. Minden bizonnyal a műfordításban is meglelte önmagát – de még mennyire, tessék elolvasni Shakespeare-fordításait, nemcsak a drámákat, hanem a szonetteket is -, viszont egyvalamiben nem akarhatott kompromisszumot kötni semmiképpen: saját költészetében. Annál pátoszosabban szerethette a verset, mintsem azt kockáztassa, hogy valaki is szolgálatra kényszerítse őt költőként. Inkább azt a látszatot keltette, hogy elhagyta az ihlet, nem tud már verset írni. Így képzelem. Sokat beszélgettünk, de erről sohasem. Negyven éven át képes volt hallgatni költőként. Ez csodálatos. És borzasztó. Ne kívánjunk magunknak semmilyen diktatúrát! Olvassunk bele időnként Jánosházy 1989 utáni szonettjeibe, amelyek mintha ott folytatnák a költészetét, ahol 1947-ben abbahagyta, sőt, akár Petrarca korába is visszavisznek minket ezek a már-már archaikus nyelvezetű, hol rezignáltan derűs, hol élesen kritikus, de mindig érzelemmel telt versek. Mennyi-mennyi tanulság! Szabadulóművészek voltunk mindannyian abban a szerkesztőségben. Kinek sikerült, kinek nem. Neki igen. 1989 decemberében, amikor az addigi főszerkesztők és főszerkesztő-helyettesek többsége eltűnt a süllyesztőben, Jánosházy György természetesen a Látó főszerkesztő-helyettese maradt nyugdíjazásáig. És végre ismét költő lehetett. Kilencvenhárom évet élt. Most lenne százéves.

(Fotók: Jánosházy György a Látó-nívódíj átadóján; Jánosházy György Biluska Annamária színművésznővel. Források: lato.ro, Játéktér)

Játsszál szépen, gyermekem! – hangzik el gyakran a szülők szájából. De hogy hogyan játsszon a gyerek a társával, azt nem mindig tanítjuk meg jól, s ez felnőttkorban, társas kapcsolatban visszaüthet. Ez futott át az agyamon a Játszótársak című egyórás előadást nézve, melyet Némethy Zsuzsa és Bilibók Attila színművészek hoztak el nekünk egy turné keretén belül március 19-én Szatmárra, az Iparosotthonba. A két remekül eljátszott játszótárs pedig nem volt más, mint Kosztolányi Dezső és felesége, Kosztolányiné Harmos Ilona.

Kezdjük a címmel. Hogy, esetleg, értelmet nyerjen...

Valamikor az elején, van annak már legalább tizenöt éve, sokat beszélgettem Tapasztó Ernővel arról, hogy milyen is legyen az Aradhoz köthető magyar nyelvű profi színjátszás, amelynek újraindításán már jó pár éve próbálkoztunk akkoriban. Két fogalommal gurigáztunk hosszasan, s megegyeztünk, hogy ezek azok, amelyek leginkább leírják Tapasztó elképzelését a színházi előadás mibenlétéről.

Minimál szürreál

 Úgy élni, mintha

Még délután keresztre

Feszíthetnének

Legyen látvány, de nem akármilyen, ez ugyanis a válságban lévő színjátszás egyik menekülési útja, még akkor is, ha ez engedményt jelent a könnyed szórakoztatásnak. Éppen ezért, ellensúlyozandó, legyen valami fura elrugaszkodottság, emelkedettség, valami az önfeláldozás határán, amely különösségével megfog és fölemel, de még valamilyen formában megmarad mégis a közízlés talaján.

A figyelmes olvasó talán már rá is jött, hogy ebben a megközelítésben nem a szöveg a fontos. Legfeljebb alap, amelyből kiindulva, elkalandozhassunk valahová, ahol itt és most az alkotók örök válsága tanyázik éppen.

Nem tudom, mennyire segítenek a kezdő gondolatok abban, hogy az olvasó elképzelje Tolsztoj Élő holttestének előadását Tapasztó Ernő rendezésében és az Aradi Kamara, valamint a Szegedi Pinceszínház alkotói együttműködésében.

Segítek. A szöveg valójában egy átdolgozás – Nagy András munkája –, és a lehető legnagyobb mértékben hagyja faképnél Tolsztojt. Ez önmagában nem is oly nagy baj, hiszen a Zhivoy trup az író halála után került felszínre. Tolsztoj, akit inkább nagyregényei és nem drámái tettek híressé, ahogy ez később kiderült, nem volt megelégedve az eredménnyel, még dolgozott rajta, nem tekintette tehát befejezettnek. Igen ám, de Nagy András szövege jóval mögötte marad az eredetinek, miközben messze el is távolodik tőle, ami mégis megmarad, az legfeljebb az alapszituáció: a korhely Fegya, aki elhagyja feleségét, Lizát, a cigány Mása rajongását élvezve, s megrendezi saját öngyilkosságát, hogy barátja és az asszony régi hódolója, Viktor – véletlen egybeesés – feleségül vehesse az elhagyott feleséget.

Innen indul Tapasztó – aki érezhetően magára talál Fegya meghatározatlanságában és kiismerhetetlen döntéseiben –, a szöveget tovább nyesegetve, a hangsúlyt, ahogy az elhangzottak alapján várható, a látványszépségre és a még érthető, elfogadható és többé-kevésbé élvezhető szürrealizmusra helyezve. Hogy kezdjük érteni is: elképzelésében egy pokoli menyegzőn járunk – ott vagyunk mindannyian, a nézők hosszú asztaloknál ülnek, előttük poharak és bor, a szünetben pedig pörköltet fogyasztanak –, a kis színpadon háromtagú szabadkai kötődésű zenekar kíséri az oroszul (szerbül?) éneklő primadonnának álcázott párkát, szinte kommentálva az asztalok között és alatt, esetenként az asztalok lapján zajló lazán és véletlenszerűen összefűzött jeleneteket.

Kétségtelen, az asztaloknál ülő és borozgató nézők az első részben meglepetten élvezik a lakodalmi mulatságot – alcímként szerepel a műfaji besorolás –, aztán a másodikban, a pörkölt elfogyasztása után, láthatóan elbizonytalanodnak. Hogy aztán a vége kárpótolja őket, még akkor is, ha nem teljesen értik, miről is van szó tulajdonképpen, ki halt meg, ki maradt életben, mert az mégiscsak elképzelhetetlen, hogy a mulya Viktor legyen az egyetlen életrevaló, vagyis közénk való szereplő. Ekkor ugyanis a halottá maszkírozott társaság felköltözik végre a színpadra, hogy a megállás nélkül dalolászó sorsistennő mellett nagy operettszerű (tehetségkutató díjkiosztó?) finálévá merevedjen, miközben a nézőtéren egyedül, egészen pontosan a nézőkre maradt Viktor végre nyugodtan kortyolhasson a vodkás üvegből.

Ilyen és hasonló bizonytalanságokban érhetők tetten Tapasztó koncepciójának buktatói, melyek alapvetően onnan származnak, hogy a rendezés alapelemként kezeli az improvizációt. Nem csupán a színészekre vonatkozik ez, akik a különleges helyzetbe hozott nézőket természetesen a játék részeként kezelik – egyébként remekül csinálják –, hanem a spektákulum egészére. Minden előadás más, helyszíntől, nézőktől függően alakul, elvégre színház az egész világ, játszunk tehát, ne fontoskodjunk.

Ott, ahol az aradi bemutató zajlott, a Jelen-ház nagytermében, a valóságos lakodalmi és egyéb mulatságok színhelyén, szinte magától érthetővé válik ez a tényszerű tálalás, egészen más kérdés – manapság, a színházi kísérletezések fénykorában, talán okafogyottnak tűnhet –, mennyiben kezelhetjük Tapasztó spektákulumát Tolsztoj-adaptációként. Más szóval, mennyi maradt Tolsztojból az előadásban?

A legnagyobb meglepetés, hogy a magyarul teljesen átírt és megtépázott szöveg ellenére, elég sok. Arról már nem is beszélve, hogy a napjainkban zajló orosz–ukrán háború külön aktualitást ad annak a bizonyos nagy orosz léleknek, amelyről annyit beszélünk, és annál kevesebbet tudunk. Tapasztó – mert valójában így a pontos – Élő holtteste, talán éppen a rendezés megfoghatatlan és finoman hatásvadász öntörvényűségének köszönhetően, szinte észrevétlenül elvisz minket oda, ahol a dolgok törvényszerű meghatározatlansága egyszerre lehetővé és lehetetlenné tesz bármit, elmosva akár a jó és a rossz között meghúzódó végtelen senkiföldjét is.

És, természetesen, a megkülönböztetést élő és holt között.

(Fotók: Doru Gombos)

Kafkás átváltozás(sokk)on mehettünk keresztül, ha március 9-én vagy 11-én beültünk az Ács Alajos Stúdióba Szatmárnémetiben. Keresztes Ágnes újabb Havi Drámát álmodott meg, és jobban nem is időzíthetett volna.

Szatmáron társulatot neveztek el róla. Emléke sokak szívében és lelkében tovább él. Korszakalkotó zseni volt, egy örökké megújuló, játékos ember. Az elmúlt hétvégén, szombat este (február 26-án), 52 perc erejéig a játék valósággá vált. Egy álom valóra válásáért tenni akaró, lelkes emberek szövetkeztek szorgosan a színfalak mögött. Jótékonysági rendezvénysorozat része ez az alkalom, amelyet a Harag György Társulat és a Dinu Lipatti Filharmónia szervezett. Összefogtak, hogy segítsenek. A Noe Partium Egyesület Löchli Tünde utolsó nagy álmának valóra váltásán dolgozik. Tündérhon épül Mikolában, Románia első bárkaotthona.

És Sardar Tagirovsky nélkül sincs. És Szőcs Géza nélkül sem. Valahogy kellett e bűvös hármas, hogy színpadra kerüljön egy minden nézőt bevonó, időkapszulába zsugorító, torokszorító darab.

Természetesen közhellyel kezdem, már a természetesen is az volt.

Arad marad, szól a II. Józsefnek tulajdonított mondás. Eredeti jelentése - a várost nem költöztetik el a Maros mellől, amely akkoriban évente elárasztotta – módosult némileg, valójában alapvetően átalakult, midőn az aradiak, finoman szólva, konzervativizmusát, hogy azt ne mondjuk, maradiságát kezdte aláhúzni.

Totò. A popkultúra leginkább így tartja számon. Így említi az utókor is. A nápolyi Sanità negyedben, ahol született, versenyt graffitiznek a streetart nagyágyúi: arcát minden tűzfalon és utcasarkon látni lehet. Az életrajzírók és lexikonok Antonio De Curtisként idézik. Élő ember nincs, aki a teljes nevét meg tudná jegyezni. Végigolvasni is nehéz – de azért fussunk neki.