Totò. A popkultúra leginkább így tartja számon. Így említi az utókor is. A nápolyi Sanità negyedben, ahol született, versenyt graffitiznek a streetart nagyágyúi: arcát minden tűzfalon és utcasarkon látni lehet. Az életrajzírók és lexikonok Antonio De Curtisként idézik. Élő ember nincs, aki a teljes nevét meg tudná jegyezni. Végigolvasni is nehéz – de azért fussunk neki.
Antonio Griffo Focas Flavio Ducas Comneno Porfirogenito Gagliardi De Curtis di Bisanzio, császári felség és nádor, a Szent Római Birodalom lovagja, Ravenna exarchája, Macedónia és Illíria hercege, Konstantinápoly, Kilikia, Thesszália, Moldova, Dardánia, Peloponnészosz hercege, Ciprus és Epirusz grófja, Drisht e Durrës grófja és hercege.
Totò. Azaz Antonio becézve. Hangutánzó szó is, ’verés’-t jelent.
Totò, aki oda suppint, ahová kell.
Totò, a kisember. Az olasz polgár Pulcinellája. Totò herceg. A komédia királya. A nápolyi kültelkek emblematikus alakja. Az olasz társadalom félreismerhetetlen aszimmetriája.
Ezt az aszimmetrikus vonást egy véletlen balesetnek köszönhetően az arcán viseli. Gimnazista volt, amikor egyik tanára tréfából belebokszolt, ám az ökle megszaladt. Másfél centivel csúszott odébb az arca. Másfél centiben fél évszázadnyi színházi és filmes szerepek. Az anyja papnak szánta, dugába dőlt próbálkozás volt, a templom fényei túlságosan tompák voltak számára, rivalda kellett neki. Totò a megtagadott szerelemgyerekek elegáns revansa. Némi életjáradékért cserébe két arisztokratával is örökbe fogadtatja magát. Biológiai apja, aki szintén nemesi rangú, jóval később, huszonhárom évvel a születése után ismeri el fiaként. Totò, a titulushalmozó. Mindhárom apjának genealógiáját megszállottan kutatja – évszázadról évszázadra araszolva, egyikükét Kr. e. 362-ig vezeti vissza. (Néhány biográfusa szerint hamis nyomon indult el – a kiválasztott apák arisztokratikusan hangzó neve csupán egy nápolyi szokásnak tudható be, ahol szinte mindenkinek van ragadványneve; a nemesi hangzás gyakran fiziológiai vagy jellembeli hibák eredménye).
Totò, a szívtipró. „Hódolatomról e rózsacsokor illatozzék”, írja Liliana Castagnolának, az Európa-szerte híres dívának, akiért hercegek és miniszterek párbajoznak, nem egyszer végzetes kimenetellel. Totò, a csalfa, elhidegült szerető. „Antonio, olyan nyugalom szállt meg, mint még soha. Hála a mosolyodnak, amely bearanyozta szürke, nyomorúságos életemet. Mást szeretni én már nem fogok. Megfogadtam neked, ehhez tartom magam. Ma este, hazafelé jövet egy fekete macska osont át előttem. Most, hogy ezeket írom, odalenn egy másik fekete macska nyávog keservesen. Micsoda buta véletlen, ugye?”, írta az asszony, és egy egész doboz altatót vett be.
Totò, a bűnbánó. Öngyilkosságba menekült szerelmének emlékére keresztelte Lilianának a lányát évekkel ezután.
Totò, a „qualunquista”. A politikai érdektelenség és közöny iskolapéldája. Ezt mondják legalábbis a kritikusai, akik nem nézték jó szemmel, hogy színházi karrierje a fasizmus legkegyetlenebb éveiben ívelt fel. Hogy volt-e más lehetősége? Bizonyára. Maradhatott volna az ismeretlenségben is. Amilyen banális volt a nemesi címek halmozása a valakivé válás érdekében, olyannyira élénk diskurzus tárgya, hogy bizonyos korokban feltétlenül hallgatnia kell-e a művésznek. Ha igen, miféle hallgatásba burkolózzék. Hallgatás és hallgatás között hatalmas szakadék tátong, a csendnek is van spektruma. Ha pedig nem hallgat, hogyan szólaljon meg. Antonio De Curtis, mondjanak bármit, Totòként tudott a legautentikusabban hangot adni nemtetszésének. Amikor a rezsim betiltotta az önöző formát és minden, az önözéssel kapcsolatos, arisztokratikus magatartásmintát, Totò Mussolini jelenlétében gúnyolta ki a fasizmus banalitását. Az egyik előadásban Galilei nevét – a Lei az olasz Ön megfelelője – átírta Galivoi-ra, amolyan tegeződő, fejedelmi többesre, a rendszer kívánalmai szerint. A közönség tombolt, a Duce pedig, bár a késztetés megvolt benne, nem állította le az előadást.
Totò, a múzsa. Kétségtelenül az volt. Cesare Zavattini számára például. Egy évtizeddel azelőtt, hogy Vittorio de Sica a Csoda Milánóban (1951) című filmet megcsinálta volna, Zavattini Totòval négykezesben, valamint őróla mintázva írta meg A jámbor Totò című meseregényét (Bompiani, 1940), amely később a De Sica-film alapjául is szolgált. Zavattini mindenképpen a címszerepben szerette volna látni barátját és szerzőtársát, ám az végül kifarolt tengernyi színházi munkájára hivatkozva. Talán tartott a megmérettetéstől, egyelőre komfortosabb volt számára a színpadi lét. Szeretett elveszni a commedia dell’arte tágasságában, a kamera fojtogató közelsége olyan minőséget kívánt, amihez hozzá kellett korosodnia.
Totò, a filmsztár. Mert az lett végül, beadta a derekát. Dino Risitől De Sicán át Pasoliniig mindenki dolgozott vele. Élete utolsó filmalakításaiban nyoma sincs azoknak a vásári elemeknek, amelyek híressé tették. Talán a fizikai erőnlét hanyatlása is magyarázza, hogy felhagy a hirtelen, repetitív mozdulatokkal, csak a fáradt bohócarc marad és a bohócsors tragikuma.
„Feltett szándékomban állt kiszakítani Totòt abból a kódrendszerből, amibe beleragadt” – írta Pier Paolo Pasolini a Madarak és madárkák (1965) kapcsán. „Magyarán: dekódolni akartam őt. Hogy milyen kódrendszerben működtek a korábbi Totò-szerepek? Az olasz kispolgár nyomorúságos viselkedésében, a kisstílű ember végletekig eltúlzott önkifejezésében, amely nemegyszer vulgaritásba és agresszióba torkollik [...] Ezzel szemben az én Totòm gyöngéd és védtelen, akár egy csupasz, tollatlan kismadár, teste törékeny, erejét vesztett, soha nem pofázik vissza senkinek [...] Tehát amikor azt mondom, hogy Totòt a maga valóságában jelenítem meg, elsősorban emberi mivoltára gondolok, és csak másodsorban arra a színészlegendára, akivé vált az évek során.”
Totò, a Janus-arcú, feloldhatatlan ellentmondás. Civilben nemesi babérokra törő kispolgár, művészként a nápolyi plebs kultúrájától elválaszthatatlan tragikus clown.
Totò, a költő. Hogy csakugyan az volt-e, nem tisztem megítélni, amolyan canzonettákra emlékeztető rímeket írt nápolyi nyelven – Nápolyról. Próbáltam néhányat magyarra átültetni – már csak a jelen írás kedvéért is –, de valahogy mindig többet akartam kihozni belőlük, talán a rajongásom miatt. Úgyhogy ráhagyom inkább, hadd szólaltassa meg a saját hangján.
Totò. Cédák, tamburák, asszonyok.
https://www.youtube.com/watch?v=_ac8G95TLjQ
