A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Látó-blog

Vida Gábor: Disznóság

Azopan

2020. november 19. - 1...1

Azt hiszem, akkor is tilos volt a parkban disznót vágni, amikor ezt a képet 1978-ban Erdélyi Laló készítette. Én a 21. században is láttam ilyet, igaz, diszkréten csinálták, csak hát felfordulással jár, nehéz eltitkolni. Azon is jókat derültünk, amikor a román egyházfő egyházi ünnepnek nyilvánította a disznóvágást, mert az EU tisztviselői be akarták tiltatni. Állítólag nem az egészséges táplálkozást próbálták ránk erőltetni, hanem csak azt akarták, hogy ne fájjon a disznónak. A meghalás fáj. Ezen ők sem igazán tudnak változtatni, meg senki. Mert igaz ugyan, hogy ha nem vágjuk le a disznót, akkor az neki nem fáj, de ha nem vágjuk le, mi fog vele történni? Ne itt csináljátok, meg nem úgy, értem...

disznyo_el.jpg

1978-ban ezt nem értették volna, bár a gyerekek és a nők nem szerették a visítást, ami a hajnali csípős fagyot szaggatta szét. Velőtrázó, így is szoktuk mondani. Meglett férfiak sem szerették mind, azt hiszem, senki. Mindig volt némi megilletődés, elcsendesedés, amikor az állat kimúlt. Aki nem tudta, hogy ez egy halál, az hülye volt akkor is. Utána ittak egy pohár pálinkát vagy kettőt. A jó böllér azt mondta, hogy amíg a disznó nincsen darabokban az asztalon, senki nem iszik többet egy kortyot sem. Ez munka. Egy egész család dolgozik vele reggeltől estig, és egy évig lesz belőle hús meg zsír. Nem, ez sem elég egy családnak egész évre, de nélküle nehéz volt kitelelni. Sok házban volt szokás, hogy amikor decemberben a disznót levágják, a tavalyiból még volt egy darab kolbász vagy ujjnyi szalonna. A régi találkozott az újjal, megvolt a folytonosság. Ez is része a rítusnak. És az milyen család, amelyik anélkül csinálta végig a disznóvágást, hogy valaki istenesen berúgott volna? Ez is rítus.

Marosvásárhelyen vagyunk, a Tudor negyedben, a szocializmus nem áll még bukásra, de hogy mindent lehet kapni a boltokban, az túlzás, bár még senki nem tudja, mi vár ránk. Nem tudom, kik vannak a képen. A Fb-oldalon, ahol először láttam, valaki felismerte egy rokonát. A gyerekek bámészkodnak, van ott szánkó és bicikli, van, aki csak erre járt, és van, aki segédkezik. Egy ember dolgozik, mint Romániában szinte mindig, a többiek nézik, ez egy ikon. A látszat csal, mert mi tudjuk, hogy a vért minden bizonnyal kezelésbe vették már, a disznónak annyi vére van, mint az embernek, egy részét megsózzák és kavarják, hogy ne alvadjon meg, a másik részét hagyják. Valahol zajlanak az előkészületek, már napok óta. A perzselés elején vagyunk, ez egyszemélyes munka. A készüléket helyi gyárban fusizták, bár ezt a szót errefelé akkor nem használták, de értette volna mindenki. Tűz ég a perzselőben, kézzel hajtott propeller fújja a lángot a megfelelő helyre, hogy a disznó szőrét leperzselje és a szőrtűszőit rendesen kiégesse, van erre igény. A szőrös szalonnától magyar ember fintorog, a román is, újabban megint látni sokszor a boltokban, pfuj. Az elején járnak még, bő egy órát tart ez a fázis, vagy kettőt, utána meg kell mosni, le kell síkálni, meg kell beretválni, megvan ennek a rendje, aki csinálta vagy látta, pontosan tudja. Mire kész lesz, dél van, azután lehet bontani.

A város akkor még olyan kicsi volt, hogy tulajdonképpen mindenki a szélén lakott, írta Mózes Attila, az egyik legjelentősebb marosvásárhelyi író. Mi már tudjuk, hogy a város akkoriban kezd el nőni abba az irányba, hogy a széle már nem a széle, hanem lassan a közepe. Ezek az emberek, habár tömbházban laknak, még ízig-vérig falusiak, a szokásaikat, a rítusaikat magukkal hozzák a lakótelepre, de akkor még városi ember is pontosan tudta, mi a disznó, és ki a marha. Nyúztak a közelben bárányt később a 21. században is, én már nem mertem fényképezni, de egy pohár pálinkával megkínáltak. Most azonnal hívná a 112-őt valaki azon a környéken.

Itt még mindenki vidám és bizalmas, autó kevés van, a tér szabad, a tél havas, sehol rendőr vagy mentőautó, pedig egész biztos, hogy ezt akkor sem volt szabad köztéren így művelni. Spațiu public – ma így mondják, köztér. Nem tudom, ki takarította el utánuk a nyomokat, és mi lett a hulladékkal, nincsenek illúzióim, sok rosszat láttam, a vér, az égett gyep hetekig látszik még hóolvadás után is. Nem érzek nosztalgiát, így éltünk, mint egy minimalista román filmben, nekem is olyan sapkám volt, mint azoknak a gyerekeknek. Így élünk ma is, a lényeg nem sokat változott, a képmutatás kellékei viszont rengeteget. A szokások. Csak ne fájjon, és ne lássuk. Ne tudjunk róla. Mintha nem is volna élet, amely után az jön, ami.

Az élet viszont éppen ez, enni kell, minden áron. Mindent meg kell enni, ami ehető. Az ember mindenevő, akár a disznó és a medve. Hogyan eszünk, ez a kérdés. Hogyan készülünk az evésre? Például így, mint ezen a képen. Igaza volt a román egyházfőnek, a disznóvágás szakrális ünnep, bár ő nem ezt akarta mondani, nem is így gondolta, nem antropológus, hanem jó falusi ember lehetett, és jó román. A helyzet nyilván komikus volt.

Én viszont egy igazi falusi disznótorra vágyom. Én vagyok azon a képen az egyik bámészkodó gyermek, aki arra vágyik, hogy majd legyen egy perzselője, olyan gumicsizmája és csesztonsapkája, mint a bácsinak, aki majd megkérdezi, hogy ki akar fület enni? Nem, nem én vagyok, de lehettem volna, mint minden gyermek, felnőtt akartam lenni. Sosem ettem disznófület, de talán meg fogom egyszer kóstolni. A munka többi részét el tudom végezni. Só, bors, paprika, fokhagyma, csombor, majoránna. A pálinka legyen mindig magyar.

(Fotó: Erdélyi Lajos, 1978)

 

A bejegyzés trackback címe:

https://latoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr6016290848

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

ukk-mukk-fuck 2023.09.07. 22:26:08

Ez nem a Tudorban van, hanem az Allean a 35-ös és 39-es blokk között. A képen a szemüveges gyerek Ördög Attila, a dagi a bottal a kezében Pié( Nemes Csaba), Valamikor az újévben lehetett, mert a fenyőkardok már kézben voltak. :-)
süti beállítások módosítása