Molière január 15-én lett volna 400 éves. Nem ezen a napon született, de ez megkeresztelésének bejegyzett dátuma. Apjától örökölt foglalkozását, az udvari kárpitosmesteri címet, hamar a színházi mindenes szerepére cserélte. Így született meg immár másodszor Jean-Baptiste Poquelin, és lett belőle Molière, az egyszemélyes színház: drámaíró, színész, rendező, akit a színháztörténet a modern komédia megteremtőjének tart. C´est rien – mondaná talán a maga szerénységével.

Nem a nagy feltalálók, hanem a nagy kölcsönzők és újrahasznosítók közé tartozott: latin, kortárs francia, olasz, spanyol vígjátékokból egyaránt átvett témákat, melyeket aztán saját ízléséhez igazított, finomított, továbbszőtt. Műveit színpadra írta, magának, társulatának és legfőbb kritikusának, a közönségnek.

Egymást váltotta életében a siker és a kudarc, a lent és a fent. Nehéz volt sikeresnek lenni egy olyan világban, ahol a színház, a szórakoztatás nemcsak az élet része volt, hanem maga az élet. Ariane Mnouchkine Molièrefilmjében a nagyapa Molière-t és testvéreit közvetlenül anyjuk halála után nem próbálja vigasztalni, hanem kiviszi őket az utcára, a tömegbe. Egy vásári komédiát néznek, ahol kinevethetik a színpadon bohóckodó Halált.

Molière darabjaiban mindig győz a fiatalok élni akarása, a szellem, és meghal a butaság, mert van egy vagy több talpraesett szereplő, akik segítenek kinevetni a halált. Mourir de rire. Molière-re emlékezni mi lehet hát jobb, mint megnézni egy vígjátékát, és gyerekként nevetni.

A marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat műsorán Molière egy kései vígjátéka, a Scapin furfangjai szerepel, Albu István rendezésében. A darab laza szálra fűzött epizódok, bohóctréfák sorozata, cselekményvázlat, virtuóz ujjgyakorlat, a commedia dell'arte-ból ismert karakterekkel, tréfákkal, játékstílussal. Szereplői: zsarnok, fösvény apák, bajba jutott szerelmespárok, buta, illetve eszes szolga. Ez utóbbi a darab címszereplője, Scapin (Galló Ernő) az előadás sokszínű, tragikomikus bohóca, személycseréket bravúrosan kivitelező nagy nevettetője, játékmestere.

Scapin, Scapin, hol vagy, Scapin? – kérdezik mindegyre a szereplők. És Scapin kényszeredetten, morgolódva, kéretve magát ugyan, de előkerül, hogy segítsen a bajbajutottakon. Általában meglepetésszerűen, nem onnan és nem úgy, ahogy várnák. Scapin ex machina, gondolom, amikor épp a zenekari árokból, lebegve felemelkedik. Fekete csuhája takarja a szerkezetet, amin „lebeg”, az illúzió teljes, de minden csoda véget ér, csak egy jelenetnyi. Komótosan lemászik róla, a tartóállványt sem igyekszik elrejteni.

Mielőtt a függöny felmegy, Scapin már jelen van. A zenekari árokban ül, és ráérősen, élvezettel szívja cigarettáját, recsegő bakelitről operaáriákat hallgat, a tenger békésen csobog, hajó kürtöl, sirályok vijjognak. Látszólag minden a helyén van. Béke van és unalom. Scapin egy világtól megcsömörlött, kopott értelmiséginek is tűnhetne akár, de ezt némi pocakszemlézéssel, krákogással hamar ellenpontozza. Unatkozik, vagy várja, hogy kezdődjék a játék, vagy a kérlelés-visszautasítás is csak mórikálás, egy megírt forgatókönyv része? A kényszerű megbízatás teljesítése közben lassan megjön a kedve a játékhoz, és egyre féktelenebbül éli ki játékszenvedélyét. Talán épp ez a hübrisz lesz a veszte. A túltolt gúny, a bosszú, a fékevesztett botozás. Hogy egy embert zsákba dugnak és bottal vernek, azt még Molière kortársai is otrombaságnak, ízléstelen sablonnak tartották, amit a commedia dell' arte-ból kölcsönzött. Ebben az előadásban a zsákot vastag szivacsmatrac teszi jól látható módon veszélytelenné, ezért a belülről rákent vér enyhe (és fölösleges) túlzásnak tűnik.

Amikor Molière társulata átköltözött a Palais-Royalba, a mennyezet alá hatalmas, világoskék vásznat feszítettek, amely két célt szolgált: a nézőket a mesterséges ég látványával gyönyörködtette, és megakadályozta, hogy a víz rácsorogjon a közönségre, írja Molière-ről szóló életrajzi regényében Bulgakov. Az égre Molière darabjaiban transzcendens helyként utaltak. Innen szólt az isteni hang, vagy ereszkedett le az isteni megoldás, ha idő hiányában már nem volt idő megírni, de meg kellett oldani valahogy a boldog végkifejletet. A marosvásárhelyi előadásban is hasonló mesterséges ég fedi az játékteret. Nem vászonból készült, hanem díszes képkeretbe illesztett puha felhőtakaróból, sok rejtett nyílással és lajtorja helyett vattafelhőbe csomagolt csúszdával, ezen „csúsznak be” a szereplők a színre. Nincs is más út, mert oldalról hiányzik a takarás, így az illúzió, hogy az égből érkeznek, teljes.

Az égbolt csupa rejtett deus ex machina, amit minden transzcendensre, halálra, istenre vonatkozó szó azonnal működésbe hoz: dörög, szózatot intéz, villámlik, színt vált, havat, szelet kavar. Úgy viselkedik, mint egy furcsa monitor, ami képes embernagyságú, emotikonszerű jeleket küldeni. Nem meglepő hát, hogy legtöbbször barokk festményekről ismert kövér puttó lábak lógnak ki a felhőtakaróból, ami tökéletes díszleteleme a szereplők olaszosan nyers, franciásan frivol nyelvezetének. Parti Nagy Lajos leporolja, az élő beszédmódhoz igazítja Molière szövegét. Igazi szózsonglőr, elkápráztat, nevettet, olykor nyers, vulgáris, hogy beszédmódjuk is egyénítse a különböző karaktereket. 

A későbbi jelenetekben a lábak eltűnnek, helyettük – kicsit didaktikusan – egy-egy szimbolikus, a jelenet tanulságát jelképező tárgy száll alá. Ilyen célt szolgál a fösvények megleckéztetésekor leengedett óriási, pénzt számláló kézfej, egy hatalmas, gurítható arany pénzérme, vagy egy iratdarálóban felcsíkozott papírfüggöny. Az ég mintha szemléltető eszközöket gyártana Scapinnek, hogy segítse megértetni, megijeszteni az éppen helytelenkedő embereket. Kell is a megerősítés, mert ennek a vastagon kibélelt játékdoboznak parókás marionettlakói jól látható módon képtelenek életük irányítására, és mindig összekuszálják a dolgokat.

A fiatalokat Parti Nagy igen találó jelzővel illeti: töketlenek. Octave (Varga Balázs) és Leander (Bokor Barna) infantilis aranyifjak, akik zsarnok, fösvény szüleik pénzén élősködnek, és a szórakozás az egyetlen céljuk. Octave próbálja napirendjét felidézni, de csak az ivás és a csajozás jut az eszébe. Rosszalkodni szeretnek, jó kisfiúk látszatát keltve. Octave egy kamasz, Leander egy óvodás infantilizmusát mutatja be, annak minden kliséjével és bájával. A szerelmespárok nő tagjai ellenben öntudatos és határozott stratégák. Jácint (Kiss Bora) nyers, pragmatikus, cseppet sem tűnik szédült szerelmesnek, ahogy Zerbinett (Kádár Noémi) sem. Született házisárkányok. A fösvény és buta apák is hasonlóan nyersek, erőszakosak, korcs fiú utódaikra cseppet sem büszkék. Tollas Gábor Argant-ja pöffeszkedő, harsány újgazdag apa, pénzember és szenvedélyes golfjátékos (valószínűleg klub alapító), míg László Csaba Géronte-ja piperkőc, aki a nevetségesen beteges, szánalomra méltó fösvénység minden tünetét kiválóan és szórakoztatóan ábrázolja. Szilveszter, Octave szolgája (Bartha László Zsolt) a balga, konformista szolga ugyan teljes mértékben Scapin ellentéte, de segítőkész cinkostárs, pontosabban utasítások végrehajtója.

Scapin az előadás végére elvégzi munkáját, sőt, annál többet is. Különböző szerepekben sokszorosítja magát, míg végül kifullad a bosszúban. Cselszövése megszégyeníti megbízóit és áldozatait egyaránt, és Scapin elfelejti, hogy a kinevetés, a megszégyenítés a legelviselhetetlenebb érzés, és talán a legkevésbé megbocsátható bűn, ami még az addig vele együttműködő ég haragját is ellene fordítja.

A feloldozást, megbocsátást jelentő végkifejletet az előadásban Scapin narrátorként, a zenekari árokból, a függöny előtt egyszerűen felolvassa. Talán még nem jók a dialógusok, vagy már megunta az egészet. Közben fehér parókás zenészek érkeznek a zenekari árokba. Felmegy a függöny, és kiderül, hogy a szerencsés végkifejletet egy nagy, operaszerű fináléba csomagolva kapjuk. Az előadás záróképe olyan, mint egy színekben tobzódó barokk festmény, vagy egy greenaway-i filmkocka: az égből belógatott asztal roskadásig tele bizarr ételekkel (kedvencem a vaddisznófej), mögötte szigorú hadrendben sorakoznak az orruknál fogva vezetett szereplők. Arcukon nyoma sincs bénázásnak, infantilizmusnak, megbocsátani tudó emberségnek: haragjukban sem okosodtak meg. Bosszújukat recitativokba sziszegik, élő, hangszeres zene kíséretében (Bocsárdi Magor zenéje vészjósló, disszonáns, negédesen hátbaszúró).

A főfogás mégsem Scapin lesz, hiszen ő a megúszás nagy mestere. A deus ex machina működésbe lép, és az asztalon áldozati pózban tetszelgő Scapint égbe emeli. Scapin öngyújtóját előveszi, nincs itt semmi baj.

(Fotók: Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat Facebook-oldala)