És Sardar Tagirovsky nélkül sincs. És Szőcs Géza nélkül sem. Valahogy kellett e bűvös hármas, hogy színpadra kerüljön egy minden nézőt bevonó, időkapszulába zsugorító, torokszorító darab.
Láttatni egy látomást. A színpadon. Érzékeltetni a múlt súlyát. A szívekben. Tudni, hogy a dráma nemcsak egy megírt fikció, hanem valóság. A szemekben. A végén felállni és vastapssal megköszönni, hogy ismét összezsugorodott a tér s idő a színpad és a nézőtér között. Más emberként kijönni, mint ahogy bementünk. Megtisztulni. Ez Raszputyin a Harag György Társulat előadásában. Szatmárnémetiben.
„Miért? Miért? Miért? Miért?”
Visszatekintve a XX. század szörnyűségeire, tudjuk, hogy reményünk, akárcsak a Raszputyiné, hiábavaló. Senki sem fog rábólintani a főszereplő kérésére a végzet elkerülése érdekében, hiszen ahogy az Orosz Cár szájából is elhangzik, „A végzettel nem lehetséges kibabrálni. Nem lehetséges őt becsapni, kijátszani, átverni...” Cél: végzetelhárítás – a 20. század tragédiáinak megelőzése. Mégis, úgy néz ki, senkinek sem kell a megalkuvó béke. Csatlakozunk Gavrilo Principhez, aki árgus szemekkel, szótlanul követi az eseményeket.
„Alkalmatlanság, tehetetlenség, paralízis, közöny”
Nem marad más, mint a tehetetlen szemlélődés és rezignált belenyugvás. Valamint két hét haladék. Pusztítás következik, hisz mi, nézők, akik visszafelé tekintünk az eseményekre, tudjuk, mi vár elődeinkre. Első perctől fürkésszük Raszputyin, azaz Rappert-Vencz Gábor tekintetét, aki mindvégig színpadon van, és „feltámadás útján kölcsönkapta az életet a következő merényletig”. Jósként próbálja meggyőzni a világ nagyhatalmait, hogy mondjanak nemet a háborúra. Gyász és szenvedés lengi be a teret, bár enyhítően hat a szerelem szele, Loulou-nak köszönhetően, akit Budizsa Evelyn alakít. Utalások, fél mondatok, mozdulatok, kuvik dala. Időközben a nézőtér is játéktérré válik. Vodka és savanyú uborka, kávé és aprósütemény. Kavarog bennünk a halmozódó düh, harag, félelem.
„Nem lehet bűntetlenül ujjat húzni a Mindenhatóval”
A dráma rétegződik, a színészek, a rendező és a közönség egy vízió vonzáskörébe kerülnek. A színpadi kép- és hangeffektusok az eltűnt idő nyomába hívnak. A jelmez- és díszlettervező Kupás Anna. Erős-élénk színek, kifejező sminkek, dallamok, sanzonok, óraketyegés, dobolás. Majd a bábeli zűrzavar is egyre inkább magával sodor. Orosz, francia, olasz, német. Na meg történelem, filozófia, politika, irodalom, pszichológia...
„A nyílvessző sem repül visszafelé.”
A történelmi adatok, háttérinformációk valóban a háttérben maradnak, hisz kivetítve nyomon követhetjük őket. Egyre jobban átérezzük a súlyát annak, ami történni készül. Mégis nem (-csak) azon van a hangsúly. Míg folyamatosan kivetítve olvashatjuk a történelmi információkat, az érzelmek vékony szálán táncolunk. Mesteri rendezéssel és fergeteges alakításokkal minden érzékszervünk kiélesedik, s ebben nagy szerepet játszik a kar, ami a drámák alapvető eleme. Megadja az előadás alaplüktetését. S nem is akármilyen kar. Arkangyalok kara.
„Bűn nélkül nincs megtérés.”
Valóság az, ami hat. Ott, abban a percben, amikor megszűnik a színpad és a nézőtér közötti tér, és létrejön egy furcsa örvény, ami magával ragad. Egy prousti időutazás indul el és egy embertelen verseny az idővel. Aki kinyitja a kaput, és behúz minket ebbe az időkapszulába, az Raszputyin, maszk nélkül, emberien, idővel, térrel, történelemmel harcolva (szélmalomharcot vívva) próbálja megállítani a megállíthatatlant. Észérvekkel. Mindhiába. A végzet őt is eléri a jeges Névában.
„Addig csúszkál a szamár a jégen, míg lába törik.”
Lehet-e nyereségnek felfogni azt, ami ennyi veszteséggel jár? Már a darab elején lepörög a vég, előrevetített vízióképként tálcán megkapjuk, hova vezet mindez. Tudjuk, ami megtörtént, az a színpadon is be fog következni. És nem is ringatnak abba a tévhitbe, hogy másképp alakul majd minden. Az Arkangyal küldetése halálra van ítélve. Csak egy „Mi lenne, ha? Mi lett volna, ha?” lebeg a levegőben Damoklész kardjával együtt, s közben szembesülünk emberi mivoltunk gyarlóságával, hatalomvágyával, felelőtlenségével, és még sorolhatnám. De mi lesz az áldozatokkal? Hol marad a kollektív lelkiismeret? Ezt szólaltatja meg a darab.
„Az óra ketyeg, lejár az idő.”
Háromszor láttam, de negyedjére is beülnék. Mindig hagy bennem egy űrt, egy érzést, hogy valamit még mindig nem értettem meg, valamit még mindig nem éltem át. Az a hirtelen ránk nehezedő súly, amely percekig-órákig ráül a nyelvemre, és csak azt tudom mondani, nagyon jó volt. Lehet, sokszor ennyi is elég. Részleteiben és összességében nagyon jó volt. Ebben a négy órában együtt éltem-éreztem a színészeinkkel. Nekem ez egy jó színdarab ismertetőjele. Kijövök. Mint akit fejbe/mellbe vágtak. És ha ismét megszólalna a gong, és felmenne a függöny, ott ülnék az első sorok egyikében.
