Élesztő emberek – ez jut eszembe a Bretter-nemzedék tagjairól. Olyan emberek, akik egy nagy pedagógus, egy jelentős gondolkodó asztalánál ülhettek, vele sétálhattak, így tanulhattak gondolkodást és kételyt mindennel szemben. 

Olyan emberek, akik 1947-48-ban születtek valahol Romániában, s akik közül sokan ma már valahol a nagyvilágban élnek, s akik ott, azok mind a fordulat előtt mentek el innen. Élesztőségük ilyen értelemben, földrajzilag is megnyilvánult. Már itthon, Erdélyben kritikusan viszonyultak fárasztó mítoszainkhoz – nem véletlen, hogy Vilka 2008-as könyve a Wass Albert-bálványimádásról szól.

Egyetlenegyszer találkoztam vele, a Korunk egyik estjén. De „Vilkát” láttam: egy borzos tekintetű, nyugtalan kamaszt. Emlékszem, ahogy szenvedélyesen gesztikulált, próbálta elmagyarázni, amit gondol. Ez csöppet sem volt könnyű, hiszen annyi mindent gondolt, nehezen fogta be szellemének szárnyaló forgácsait. Így ismerte mindenki, Vilkaként.

„A pátosz, ami valamikor emelkedettséget, álproblémákon túllátó bölcsességet jelentett, visszatetszően az álproblémák megoldásává egyszerűsödött, és nem téveszthetjük össze a lírával, ami a szigorúan végiggondolt logikai ellentmondásoknak nem a megoldását, hanem a művészeti transzponálását jelenti.” – idézi tőle néhány honlap, s talán ez, a mindenre jó pátosz kritikája a Bretter-iskola legnagyobb és leghasznosabb öröksége, még akkor is, ha sokan nem tudnak mit kezdeni vele. Miért küszködjünk a gondolkodással, ha egyszer világos, hogy pusztulunk és veszünk? 

Marosvásárhelyen született erre a sötét világra 1947-ben. Végig megtartotta a humorát, amely a gondolkodásában sarjadt és izmosodott – egyik kötetének címe Az érvelés ideje. San Antonióban halt meg, távol az erdélyi mítoszoktól, de közel ahhoz a világhoz, mely immár mindenütt problematikus, és amelyből hetvenöt évesen, ez év másodikán lépett ki.

Isten nyugtassa békében!

(Fotó forrása: nol.hu archívum)