A kis Erdélyi Lajosnak igazán napfényes gyerekkora volt itt Marosvásárhelyen. A falusias hangulatú Arany János utcában mindenki ismert mindenkit, az udvarban hinta, a kertben gyümölcsfák, a házban külön gyerekszoba, puha takarókkal, díszpárnákkal, könyvekkel, a falakon festmények, a polcokon vitorláshajó modellek. A nyári forróságban a gyerekcsapatok bevonultak a bodzabokrok árnyékába, télen a Marosra lefutó utca végében szánkóztak. Reggelente Csernovitz bácsi szállította a friss vajas zsemlét, vele egyidőben érkezett a közeli Marosszentannáról a tejes, kétnaponta a szódás hozta vastagfalú üvegekben a szódavizet. Estelente megjelentek az utcaseprők, szaporán és egykedvűen dolgoztak. Az utcaképhez tartoztak a medvetáncoltató havasi pásztorok, a szentkirályi vermekből jeget szállító legények, a rácsos szekerű sintérek és a szilvalekvár főzés idején megjelenő napszámos cigányasszonyok. „Zsidók és magyarok egymás jó szomszédságában éltek, itt-ott közéjük, melléjük költözött egy-egy betelepített román hivatalnokcsalád, katonatiszt”. A vásárhelyi zsidóság már szinte teljesen asszimilálódott, a kis Lajos édesapja, aki jogot végzett Kolozsváron, a magyar ügy elhivatott szószólójaként tartotta számon magát. Az Iskola utcai neológ zsinagógában a nagytudományú Lővi Ferenc főrabbi magyarul prédikált, az iskolában magyarul tanultak a zsidó gyerekek. 

„A második világháborút megelőző éveimre derűsen emlékezem. Meleg otthon hangulata vett körül, biztonságban érezhettem magam.”

 A békés, idilli élet egyik napról a másikra odalett. Előbb a biztonságérzet szűnt meg, aztán az otthon is elveszett. De még előtte, mintha az idill felső foka volna, euforikus ünnepléssel fogadták a bevonuló magyar honvédséget. A tízéves kis Lajos is önfeledten ünnepel, még a dísztribünre is feljut, és lefotózza Kállai miniszterelnököt, aki barátságosan kezet fog vele, és nagyúrasan megpaskolja az arcát: „Derék magyar levente lesz belőled, fiacskám!”  

Az eufória napokig tart csupán. A kis Lajos apját a magyar Kémelhárítás rendszeresen beidézi irodáiba, ahol „korántsem a magyar kultúrája mellett kitartó embert, hanem a másodrangú, jogaiban korlátozott zsidó állampolgárt vallatták.” Korántsem, kultúra, állampolgár… A szavak elvesztik korábbi jelentésüket, bár sokan még tehetetlenül ismételgetik őket, ijedten rázogatják, mint a megállt karórát. Hány napig, hány hétig, hány hónapig tűnhet úgy, hogy a régi élet folytatódni fog?     

1943-ban Erdélyiék befogadnak egy Lengyelországból menekült zsidó asszonyt, akinek a családját kiirtották. A nő figyelmezteti őket, hogy rájuk is ez a sors vár, a megsemmisítés, meneküljenek, amíg lehet. De senki nem mozdul. Az Erdélyi család azzal érvel, hogy ez itt, a Székelyföldön, Erdélyben nem fog megtörténni, „nem engednék az emberek”.

De az emberek mindent megengednek. Senki nem tiltakozik. Sőt, legtöbben valamiféle könnyed gimnasztikai gyakorlatnak tartják a zsidók kifosztását. Valamiféle mamlaszságnak, ha kimaradnak a kalákából. Amikor a városszéli téglagyár felé terelik a sokezer embert, a Hosszú utcában az anyja és a húga között vonuló Lajos észreveszi a járdán bámészkodók között az egyik osztálytársát, kér tőle egy üveg ivóvizet. A fiú kihozza, de mielőtt átadná, megmondja az árát: tíz pengő. „Még át sem léptem a gettó kapuját, már tanultam valamit.”

A téglagyárból három transzporttal Auschwitzba szállítják a több mint hétezer embert. Édesanyját és húgát rögtön a gázkamrába viszik, őt és az apját munka kommandóba válogatják. „A fürdőből kijövet észrevettem egy konténert, amelyre ruhák voltak fölaggatva, közöttük azok, amelyeket Anyám és Húgom az elválásunk pillanatában viseltek.”

Mintha a látásra tekeredő vaskos dioptriák homályát új szemüveggel oszlatnánk el: élessé válik a kép. Megdöbbentő, mi minden maradt korábban észrevétlen, mennyi agresszivitás, mennyi monumentális örvénylés, ahogy a vadság és a durvaság igyekszik betódulni a saját állandóságát biztosító terekbe.  

„A túlélés érdekében ki-ki a maga képességeinek megfelelő stratégiát dolgozott ki.” Van, aki seftel az étellel, van, aki operaáriákat énekel, van, aki a bolondot játssza, van, aki fejben sakkozik. A test életben tartásához nem elég a vad önzés. Egyrészt szabadulni kell a civilizációtól, másrészt olykor a ballasztnak hitt malaszt bizonyul hasznosnak. Fölülkerekedni és alárendelődni egyszerre. Saját kínjain át igyekszik kiszabadulni a test a kínok közül. Vergődik, jobbra-balra rángatózik, mint a hurokba szorult vad. Ez is egyféle gimnasztika.

„1945. július 2-dikán érkeztünk meg Marosvásárhely Nagyállomására. Ha jól számolom, háromszázhetvenhárom nappal azután, hogy a kakastollas csendőrök betereltek bennünket a marhavagonokba.” De ez már nem ugyanaz a város, nem ugyanaz az élet. Hazaérkezés ez is, de ezt a hazaérkezést egészen másféle viszonyok jellemzik. A formátlanság erővonalai másféle rajzolat mentén izzanak fel. Új gimnasztikák kezdődnek.

Utóirat: Mielőtt elküldtem volna szövegemet, érkezett a szomorú hír: március 23-ra virradó éjszaka, életének 91. évében elhunyt Erdélyi Lajos újságíró, fotográfus, a holokauszt túlélője. Portréfotói és az erdélyi zsidó temetőkről készült képei erdélyi, magyarországi és nemzetközi kiállításokon vettek részt, fotóalbumait több nyelvre lefordították. De ő volt az is, aki restaurálta és közzé tette Orbán Balázs a Székelyföld leírásához, üveglapokra készült fényképeit. Az 1980-as évek végén feleségével, a csernovici születésű Annival, akivel hét évtizeden át éltek együtt, települt át Marosvásárhelyről Budapestre. Lányai és unokái az Egyesült Államokban élnek.