Lajos nyitott be elsőnek a nappaliba. Igaz, ő már tegnap este megérkezett. Csak úgy, betoppant. Egyáltalán nem tudni mivel jött. Otthonosan, a konyhába nyíló hátsó ajtón lépett a kastélyba, mint aki vacsora előtt még sétált egyet az öreg platánok alatt a parkban, és tálalás előtt elcsenne egy rántott camembert-et. A cselédlányok közül többen is elpirultak. A komornyik kurtán köszöntötte, majd előre ment bejelenteni érkezését. De, nemtetszését nem sikerült elég jól leplezni. A személyzet általában nem örül, ha az urak becsörtetnek intim zónájukba, ezt csakis a ház urának lehet megbocsátani, akinek vitathatalan jogában áll a cselédek körme alá nézni. A bajusza alatt folyton somolygó Lajos bizalmaskodása tulajdonképpen perverz és megbotránkoztató – ugyanis, egy magára valamit is adó komornyik többet vár a rangtól. Még akkor is, ha egyébként vajmi keveset lehet tudni, például a Lajos rangjáról. Ez egy olyan kétség, amit a komornyikok hamarabb vetnek fel, mint az urak a pipatóriumban – igaz, csakis lefekvés előtt a konyhában az első és egyben utolsó pohár bor mellett, szigorúan bizalmasan a rangidős szakácsnénak. A nemesebb grémium csak olyankor kezdi firtatni a genealógiát, ha Lajossal szemben felmerül, hogy…
A késő őszi időjárásnak megfelelően rétegesen öltözött – rövid zakója alatt mellényt, inge alatt magas nyakú vékony pulóvert, kigombolt gallérja mögött mohazöld selyem sálat viselt –, de sosem öltött magára hosszú kabátot. Lajos télen is, nyáron is ugyanúgy nézett ki, csak a szövet vastagsága igazodott az évszakhoz. A laza viseletet preferálta, mint aki mindig készenlétben áll gyors mozgásra, vagyis távozásra. A nagykabát kifejezetten akadályozná, ha például hirtelen kereket kell oldani, és mi tagadás, a szorosra kötött nyakkendőben is kényelmetlen menekülni. A pipa hasonlóképpen macerás, inkább ezüst tárcában az előre sodort cigarettát preferálta. De, azt folyton szívta, kvázi kapaszkodott a dohányrúdba. Így már egyáltalán nem meglepő, hogy bajusza nem volt sem hosszú, sem rövid. Arca feltűnően ápolt, gondosan borotvált, és a dohány szagával elegyedő diszkréten illatos arcszesznek tulajdoníthatóan, üde.
Otthonosan nyúlt a komódon tartott csengettyűhöz, kettőt csilingelt – nem egy rövidet, és nem is erélyesen hármat, diszkréten kettőt. Óvatos vendég, mint aki pontosan tudja, hogy hol a vendégszeretet határa. A komornyik rezzenéstelen arccal érdeklődött az éjszakai pihenésről, de azért a munkaköri leírásnak megfelelően szívélyesen kérdezte, hogy teával vagy kávéval serkenthetné a kora hajnali órában még alighanem álmos urat, aki egyébként most is bosszantotta puszta jelenlétével is, és ezt ma reggel sem tudta kellőképpen leplezni (bár erre vonatkozóan nincs előírás a munkaköri leírásban sem). Leginkább a sapkája, amit Lajos csak az asztalnál volt hajlandó levenni. Kifejezetten undorodott attól a sápadt, fakó, majdhogynem fehér színű szörnyűségtől, ami dacára, hogy a tengeren túl a rikkancsok jellegzetes viseletéhez tartozott, Európában becserkészte magát mindenféle fura megnevezéssel, különösen az angolszász divatármlatokba, annyira, hogy Párizsban már a nőknek is stilizáltak valami hasonlót. Pedig idehaza csak micisapka… Az. Szóval, hogy viselhet egy magára valamit is adó úr ilyen infantilis tökfedőt? Amerikánust… Rikkancs sapkát. Ez, enyhén szólva felkavaró egy olyan komornyiknak, aki még nem láthatta sem a Nagy Gatsbyt, sem a Peaky Blinderst. Na, meg a testtartás. Lajos, kezeit gyakran – túl gyakran! – zsebre vágta, de nem úgy mint a bélésbe kapaszkodó gátlásos balfácánok, hanem mint sunyi rejtőző. Merthogy vannak azok a férfiak, akik a laza vagányság zsánere mögött valójában szoronganak, illetve azok, akik nem a kezeit mosó Pilátusra hasonlítanak, hanem rejtegetik a piszkost. Lajos, aki egyenesen is úgy állt akár a pisai ferde torony, a komornyik megítélése szerint enyhén szólva gyanús. Mindössze mellénye egyik zsebéből a másikba átívelő alpaka láncos zsebóra emlékezetett valamiféle elitebb társadalmi státuszra, amúgy felmerült annak is alapos gyanúja, hogy Lajosnak bár egy diszkrét pocakra sem telik.
Legelső alkalommal távoli cousinként jelentkezett be, és miután a fő rokoni szálakból jelesre vizsgázott, tovább már senki sem firtatta – dacára, hogy többekben felmerült: Lajos voltaképpen félcigány zabi. De, mivel semmi komolyabb szándékot nem tanúsított, hagyták. Talán a legendás Egon nagybácsi szeplője, vagy ilyesmi. De, egy úri társaságban ez az, amit legkevésbé komilfó firtatni. Sokkal fontosabb arról tudni, hogy a nagy háború után miből és kiből lehet a legtöbb hasznot húzni. Lajos ezért úszta meg a komornyik kevésbé jól leplezett fanyalgásaival. Valójában ez a komornyikok szintje, az urak tisztában vannak azzal, hogy háború után nagy a merítési lehetőség, akár egy sarlatán Lajosból is nyerni lehet, ezért bocsánatos bűn a lódítás, és az is, hogy egyik-másik cselédlány áldozatul esik azokon a vadászatokon, amikor Lajos már előző este megérkezik, és a cselédbejárón keresztül lép a kastélyba.
János báró viszonylag ritkán és legtöbbször csakis szűkkörben szervez vadászatot. A háború alatt eddig még egyszer sem. Egyedül – a vadászmester és segédje társaságában –, azonban gyakran járta az erdőt. Merthogy háború idején a stresszt sokan gyilkolásban vezetik le. Emberöléshez már nem volt elég fiatal, a hadászat pedig sosem tentálta, a földművelő gazdálkodás annál inkább. És a háború olyan, hogy bár általános válság uralkodik az élelmiszerellátásban, de azért koplaló bakákkal mégsem lehet csatát nyerni – feltéve, ha győzelem a valódi kormányzati szándék. Ezért van jelen ma Gyula, a járási bíró és országgyűlési képviselő, sőt a fővárosból az ifjú titán, Gábor is, aki kelmekereskedő apja révén beházasodott. Be, de legtöbb idejét mégiscsak házon kívül tölti, főleg lóversenyen és kaszinóban. János báró szemében ez nem immoralitás, hanem dzsóker-érték. Állig gombolt flegma modora kevésbé szimpatikus ugyan, de a kapcsolati tőke, és a legfelsőbb körök pletykái – főleg, ha némi mesterkedéssel a vadőrnek sikerül néhány farkast is puskacsöve elé terelni –, aranyat érnek. Zénó, a világjáró geológus véletlenül keveredett ide, merthogy véletlenül nem békeidőben indult volna a Csendes óceán vidékére, úgyhogy meglepődve vette tudomásul Fiuméban, hogy egyelőre nem indulnak járatok semerre. János báró kifejezetten örült neki. Azaz, inkább egzotikus történeteinek, melyek a snapsszal együtt kerülnek terítékre – oldják a társalgást, szívesebben hencegnek a férfiak azzal, hogy mi mindent tudnak erről-arról. És, János bárót ugyan fárasztják már ezek a füstös esték, de mivel nagyon is kifizetődő mindenről tudni, üsse kő.
Miután lassan mindenki megérkezett, János báró stílusosan utolsónak lépett a hallba. Rövid pohárköszöntővel nyitotta meg a vadászatot. A vadászmester nem szerette ezeket a napokat, de segédjét annál is inkább felcsigázta az úri társaság. A hegyvidékről származó csizmába átvedlett zsellér tulajdonképpen jól szórakozik Lajos micisapkáján, Gábor élre vasalt nadrágján, csak a járási bírótól irtózik kissé. Zénót kifejezetten szimpatizálja, mert kétségtelen, hogy az úri társaságból tulajdonképpen ő egyedül mozog otthonosan a természetben – sőt, azt is el kell ismerje, hogy Zénó lényegesen többet tud a füvekről, fákról, mindenféle rovarokról és apró állatokról, és ezt az egészet valamiért botanikának nevez, flóráról és faunáról értekezik. Azt nem igazán értette, hogy a fura küllemű szemüveges fiatalember miért a kemény kőzetekről beszél a legtöbbet, holott az ő térségükben nyoma sincs sziklának, sem kőnek, illetve kalapja karimáját homloka fölött miért tűri fel. Az sem világos, hogy miért olyan feszült a vadászmester. Ilyenkor, háború idején, nincs miért aggódni az állományért, hiszen jócskán elszaporodott a vad. Igaz, a csapdát állító paraszt is.
A kutyák valahogy másképpen nyüszítettek. A vadászmester és segédje összenéztek, az urak azonban még semmit sem sejtettek. Erős puskapor szag töltötte meg a levegőt, a füst foszlányokban szállt a fák koronája felé, a madarak riadalmát már csak távolról hallani. A vadászmester gyors pillantással intett a segédnek, ebben az is benne volt, hogy “de, aztán egy kussot sem erről!”. A segéd azonnal elindult a nyüszítő kutyák irányába. Ezután a vadászmester jobbnak látta früstükre invitálni az urakat, koccintás után félrevonta a bárót, és közölte a tényeket, melyekről egy perccel korábban tájékoztatta visszatérő segédje. János báró szeme meg sem rebbent, talán arcvonásai egy árnyalatot mélyültek, diszkréten Lajosra nézett és egy kicsit elgondolkodott.
– Uraim, egy kis kellemetlenséget kell bejelentenem! – és tőmondatokra szabva ismertette a helyzet állását. Az előbbi sortűzből az egyik golyó sajnálatos módon vadorzó cigányt talált el, aki éppen zsákmányát próbálta kiszabadítani a csapdából, nyilván attól tartva, hogy a kutyák kiszimatolják. – Egyikünk golyója eltévedt. Baleset, kétségtelen, de ha bejelentjük, kivizsgálás lesz. Azt gondolom, egyikünk sem szeretne gyanúsított státuszban rossz hírbe kerülni. Ha, nem tévedek…
Diszkréten ismét Lajosra nézett, majd a vadászmesterrel teremtett metakommunikációs szemkontaktust, aki zavarba jött a báróban felmerült gondolattól. Nyilván, Gyulának, a járási bírónak és országgyűlési képviselőnek leginkább kényes és kellemetlen, merthogy mindenki tisztában van azzal, hogy ő legtapasztalatlanabb vadász, és politikai státusza miatt számára lenne a legkínosabb, ha nevét bármiféle gyanú is beárnyékolná. És ez volt az a pillanat, amikor Zénót leszámítva mindenki Lajosra nézett. Lajos pedig előkotorta tárcáját és rágyújtott egy cigarettára. Nem nézett vissza a társaságra, tekintete a felszálló füstbe révedt. János báró csendre intette az egyre izgatottabbá váló Zénót, és kurtán javasolta, hogy törölje mindenki memóriájából a balesetet, merthogy ezt a cigányt a hatóság biztosan nem fogja keresni.
– Megegyeztünk? – Zénó ugyan kérdezni akart valamit, de a báró szigorú tekintete belefojtotta, a többiek pedig határozottan helyeseltek. Lajos mellényelt egy slukkot, úgyhogy éppen hevesen köhög. És ekkor János báró másodszor is ránézett a vadászmesterre, aki azonnal félrevonta segédjét, és valamit hosszasan sugdolózva magyarázni kezdett, de erre már senki sem figyelt, mert közben a komornyik is megérkezett a fényképezőgéppel. – Uraim, nyugodjunk meg! – a parasztok elrendezték a zsákmányt, a báró pedig sorakozóra vezényelte vendégeit, amihez egyáltalán nem meglepő módon senkinek sem volt túl nagy kedve.
Egyedül a komornyik arcán sejlik némi nyugodt elégedettség, amikor belenéz a gép keresőjébe, és látja a Lajos mellé felsorakozott feszült csendet, és biztos abban, hogy erről a képről nem készül majd egyetlen kópia sem.
(Fotó forrása: Azopan)
