A Jenő öcsém mint Ikarus című fénykép a szigetbecsei élet magánmitológiája. André Kertész mitikus dimenzióba emeli át a faluképet, az ismerős-ismert tájat és testet. A görög mitológia organikusan teremtődik újra a magyar mezőképen. Áthelyezkedik belé, analogikusan nyer értelmet: a mozdulat, a lendületvétel azonos. A vakmerőség ugyanaz. Jenő és Ikarosz alakja a felugrásban, a lábak elrugaszkodásában egyesül. A fénykép nézője pedig: szintén mitizál, keresi a test folytatását, a nyúlás, a lendülést. Az íveket úgy kell követnie a szemnek, ahogy azokat eredetileg leírták. Körkörös ívek, megszakított ívek, mozzanatosak. Jenő mozdulatában az a legszebb, hogy nem a repülés ívét, hanem az elrugaszkodásét mutatja. A repülés előtti mozzanat rögzítésében van André Kertész zsenialitása. Csak Jenő lábait látjuk, mintha a cselekvés kívül lenne a képen. Kívül kell elképzelni a repülést: a gondolat és a szándék ívében.

Ez az ív kitágítja a fénykép terét, így a nézői interpretációt is: a jelentéskeresés a nem láthatót is magába foglalja. Jenő teste a föld felé emelkedik, a vonzáskörön kívülre. Ez a lebegés pedig a nézőt is a köztes térbe emeli. Egyszerre hatnak és szűnnek meg a fizika törvényei. Az elrugaszkodásban az izmok és csontok együttes mechanikája, a metabolizmus, a felhajtóerő, az áramlás, a nyomás, a légellenállás, a súrlódás mind jelen van. Az elrugaszkodáshoz szükséges lélegzetvétel viszont a kontemplálóban feszül. Átlüktet a feszültség – a barthes-i punctum értelmében: egy képrészlet, mozzanat felszínre hívja a néző személyes történetét. A néző belerugaszkodhat a kapálózó lábak és távolodó földfelszín köztes terébe. Megteheti, hogy kimerevített lebegésnek, örök közöttnek látja. Indulásnak, fohászkodásnak. Jenőből a lábak maradnak, levegőben lubickolás, légkavarás. A nézőből pedig a levegővétel hangja, a tüdő megfeszülése, az alveolusok mozgása, vérlüktetés. Egymásra tevődik a fénykép tere és a néző gondolatrétege.

Esetleges, hogy végül mi marad látható, milyen felső réteg és interpretáció marad. Olyan, mintha a fénykép lényege a lábak alatt maradó levegő lenne, mintha nem Jenő, az Ikarosz, hanem az ugrás, hanem a lendület az, ami vinné, vinné a tekintetet. Ikarosz-Jenő kívül szorul, mellékesnek tűnik. Olyan jelentéktelen, mint William Carlos Williams Brueghel-festmény (Ikarosz bukása) ihlette szövegében:

unsignificantly

off the coast

there was

a splash quite unnoticed

this was

Icarus drowning

Unsignificantly. Mintha jelentéktelen lenne a bukás. És ezzel együtt, mintha jelentéktelen lenne az elrugaszkodás. De ahogy William Carlos Williams-nál, aki un- prefixumot használ a helyes in- helyett: jelentős és jelentésteli a lendület. Az elhibázott prefixum megakasztja az olvasást. Brueghel festményén a jelentéktelen tenger-felhabzás valójában Ikarosz testének vízbe esése. Haláltusa, tajték. A fuldokló Ikarosz lábának csapása. Háttérben maradó tragédia. Ugyanígy: André Kertésznél is jelentést és fontosságot éreztet a fényképen kívüli test. A lábak hajlásának jelzésértéke, üzenetközvetítő szerepe a nézőből, a vágyódó, kiegészíteni akaró tekintetből hívja elő a képfolytatást.

Egy másik fényképen újra „Jenő öcsémet” látjuk: Szabadban táncoló férfi (Jenő öcsém). A lendület itt is meghatározó: szintén a között állapota és az erős kontraszt az ég és a mozdulattá váló emberalak között. Kimerevített lendülettánc. Itt nemcsak a lábak rugaszkodásában, hanem a teljes test elnyúlásában figyelheti meg a néző a mozdulatok ívét, a lendület összetettségét. A felszegett fej, a mellkashoz felhúzott láb, a fellendülő könyök, a lefele hajló csukló egzotikussá teszi a magyar tájban az indián-alakot. Az angol fénykép címe (The Dancing Faun (My brother as a “Scherzo”)) Jenőt faun-nak nevezi. Ligeti férfi istennek, fehér fénybe simuló felhőkkel, beletáncolva, beleugorva a fénymosódásba. Ez sem repülés, csak a felszállás vágyának kimerevítése. A mozdulat rögzítése, amiben a halandó megistenül. És ezt az apoteózist a lendület hozza: ennek van istenítő ereje, ez hiteti el az emberrel a mindenhatóság létezését, a túlvilág megtapasztalhatóságát. Annak lehetőségét, hogy létezik egy fölött, ami elérhető.

Jenő bal kezén az ujjak legyezősen nyílnak: a levegő átszökik közöttük. Belekap a levegőbe, a levegő belekap a testébe. Könnyűnek tűnik a felugrás, könnyű a vágy felé rugaszkodni. Tudatosítani viszont nehezebb a mozdulat jelentőségét. Játéknak tűnik, szélkapásnak. De ahogy a tragédia is néha a háttérben, a képen, az értelmezhető téren kívül szorul, a megdicsőülés is sokszor triviálisnak tűnik. Az ember emberfelettivé válása hétköznapi jelenség. Igaz ugyan, hogy Jenő nem repül, de a lendület mozzanatában, a közöttiség rögzítésében elhihető, hogy repülhetne. A lendületben szín lesz, árnyék, kontraszt, fény, feloldódás, mozdulat. A lendület megengedi, hogy ember helyett kiáradó anyag legyen, impulzus, erő. Olyan erő, ami a nézőt is vonzza. Olyan erő, ami a nézőt is leképezi az égbolton azokra a pontokra, amelyekre Jenő felfele húzódó ujj-vonalai mutatnak.