Hosszú éveken át nem igazán olvastam másról, mint az első világháborúról. Ha csak a jól megírt szaktanulmányokat számítom, akkor sem elég egy ember élete, hogy mindent. Volt egyszer egy honlap, ahol megpróbálták összegyűjteni a világháborús újságcikkeket, én tízezer dokumentumra emlékszem, aztán a honlap megszűnt (The great war in a different light). Azt gondolom, ez is egy olyan történet, amiről túl sokat beszéltek már, elmondtak mindent, és még akárhány jó könyvet és jó filmet lehet gyártani, de minek? Az még fontos ebben a bevezetőben, hogy a mi vizualitásunk számára eredetileg az első világháború fekete-fehérben zajlik, és arról, hogy a francia hadsereg a autochrome-eljárással több ezer színes fotót készített, sokáig kevesen tudtak. Amikor először láttam ezeket a pasztellszínű fotókat, azt éreztem, hogy rosszul vagyok, bár tagadhatatlanul volt némi prousti hangulata az egésznek, csak nem a nosztalgia, hanem a félelem és az undor jutott eszembe. A földig rombolt Reims és a kiégett katedrális.

A képeket azért helyeztem ide, mert aki megnézte az 1917 című filmet, ezeket látta, pontosabban szólva ilyen vagy ezt szimuláló optikán keresztül látott mindent egy elképesztően kimódolt, pontos operatőri munka nyomán. Az egy snitt, amit olyan sokat emlegettek, nyilván fontos eleme ennek a filmnek, de a kromatika előhoz egy korabeli vagy akkor létező színvilágot. Nem kötelező ilyen színekben és fényekkel látni az első világháborút, de voltak kortársak, akik így látták. Mindig szeretem az olyan amerikai filmet, amelyik pontosan dokumentált, és zavar, amikor egy római lovas (Ben Hur) western stílusban lovagol, vagy amikor a forgópisztollyal hétszer lőnek. Tudom, sokak szerint ezek lényegtelen dolgok, meg a film nem is erről szól. Bevallom, megszámoltam, hányat tud lőni a hős az Enfield-puskával. A rendező is számolta, vagy a szakértője...

Lehet azon elmélkedni, hogy amikor valaki filmet készít egy bőségesen dokumentált tárgyból, mennyire köteles a köztudat, a tudomány, a szakma által elfogadott valóságismerethez kötni az elbeszélést. Ha a rendező azt mondja, hogy 1917-ben vagyunk Belgiumban vagy Franciaország északi részén egy brit kontingensben, akkor ott hiba ne legyen... Ha jól meggondolom, hogy a Casablanca ebből a szempontból mennyire hiteles, fogom a fejemet. Ilyen is van, olyan is van. Csak hát esetünkben túl sok a tárgy, és nekem ijesztő az a pontosság és precizitás, amivel itt dolgoznak, minden stimmel, gyanakszom is már az elején, pontosabban félek, nem lehet ezt kitartani végig, el fogják rontani. Amikor még a drótakadályokon másznak át hőseink, az egyiknek megsérül az ujja, bőségesen vérzik, nem sokkal később belenyúl egy oszló hulla belsejébe. Nem vagyok orvos, de. Aztán a jelenetet el is felejti a rendező. (Semmelweis Ignácra gondolok, gonosz magyar volnék, mi ezt a háborút elvesztettük.) Azt sem igazán értem, hogy tud egy katona csak úgy kódorogni a harctéren magában. Megy át és keresztül mindenen, mert van neki parancsa és dolga, mindenki elhiszi ezt neki. Aztán találkozik egy némettel, aki szintén egyedül van, annak sincs más dolga. Meg is verekszenek böcsülettel, ketten játsszák el A híd túl messze van c. filmet. Na itt számoltam, hányat lő az Enfield-puska újratöltés nélkül (két töltény elment a pilótára, hetet elsütött a házra, maradt egy, az utolsó – ugyanabban a snittben vagyunk). Ettől a pillanattól a film átkapcsol a másodikháborús üzemmódba, egy kommandós megy az égő Reims falai között a folyóig, nő is van a dologban, de nem lesz belőle, vele semmi. Igen, akkor még adtak tehéntejet a csecsemőnek. A hős beleugrik az üldözők elől a folyóba, hatalmas amerikai kloákajelenet, mint a rajzfilmekben, zuhanás meg szülőcsatorna, aztán megint a hullák jönnek, és megint az első világháború zajlik. Kiúszunk a pasztellbe, a jelenet szép és abszurd, a találkozás szívet tépő. Jól van ez. Csodálatosan énekelnek az erdőben a brit katonák, megható, mint egy focimeccs vagy kötözőhely. A küldetésnek semmi értelme nem volt, tudtuk az elején.

Súlyos film, nehéz film, nyomasztó. Az első világháború nem ért véget, a gyilkoló eszközök kvázi tökéletesek voltak, az ellenség megfoghatatlan, a morál töretlen, bár kétséges, a halál ugyanaz mindig. Nem véletlen, hogy a gyilkolás képei összecsúsznak. Ugyan kit érdekel már, hogy hányban vagyunk, és melyik hadszíntéren, minden bombatölcsér egyforma. És innen szemlélve tk. minden háborús film ugyanaz, a katonát arra tartják, hogy megölje az ellenséget, aki megszólalásig hasonlít őrá – neki is egyetlen utolsó tölténye maradt. A nézőt arra tartják, hogy a katonának szorítson. A háborús filmre váltott mozijegy ára a mi fiaink orvosi ellátását szolgálja – úgymond. Meg kell szakadni a szívnek...

Minden háborús film arról beszél, hogy a háború egy rendkívül érdekes dolog, akkor is, ha rossz, ha undorító, ha megalázó, ha aljas, ha beledöglünk. Minden tinédzser arra vágyik, hogy fegyverrel a kézben; minden férfi tudja, hogy ölni; minden csávó érzi, hogy egy puska. Persze, van olyan is, aki nem, őt gyávának, férfiatlannak (remek szó ez!), anyámasszony katonájának tartjuk. Nők is lehetnek már katona, egyenjog van. Egy nő is simán keresztül tud lőni bárkit, egy másik nőt vagy a másik nő férjét, gyerekét, akit lehet. És nem, egyáltalán nem tetszenek a kurd vagy a zsidó katonalányok a panyókára vetett géppisztolyukkal, de lehet rohampuska is tőlem. Ha megírja majd valaki a háborús filmek esztétikáját, és nem felejti ki a dokumetumfilmeket meg a híradókat sem, azt lesz kénytelen mondani, hogy a filmipar számára és szerint a háború egy jó dolog, és a háborús filmek iránti lelkesedést ismerve mi, békés polgári lakosok szeretjük a háborút. Amíg nem lőnek ránk. Minden háborús film – az 1917 is – képmutatás, mert miközben azt akarja mondani, hogy a háború szörnyűség, borzalom, rossz, valójában képek által megkívántatja, lehet pasztel, fekete-fehér vagy bármilyen technikával készült, lehet propagandafilm avagy műalkotás, készülhet egyetlen snittből, és vághatják milliószor. Minden háborús filmmel eladják nekünk, minden háborús filmmel megvesszük a háborút. Van ez a pasztelszínű érzelmes felület, az ember már-már szeretne ott lenni, és mennél jobb a film, annál inkább azonosul. Ha nem azonosul vele, nem tudja nézni.

Most azt gondolom, hogy amikor háború van, mindaz, amit az egyéni szabadságról álmodtunk, véget ér. Reális helyzetben közkatonánk szabadsága – ebben a filmben – addig tartana, amíg az első tiszttel találkozik, ott besorozzák az egyik alakulatba. Háborúban megszűnik a jog és az állampolgár. Felfüggesztődik az Alkotmány, az Emberi Jogok sem jelentenek már semmit. Nem mehetsz ki az utcára, amikor akarsz, és nem a rendőr tartozik magyarázattal, ha igazoltat téged. A háború, mint a filmben készült vágyálom – azt lövök le, akit akarok – nevetséges. A háború szabadsága egy rossz illúzió. Az fog lelőni téged, aki tud. Kognitív disszonancia. Tudjuk, hogy rossz és vágyunk rá. Sajnálom.

Az 1917-ben sincs ez másként, Szíriában is ugyanez van most. Vagyis számomra az első színesben közvetített háború Vukovár ostroma volt. Akkor döbbentem rá, hogy a valódi háború mindig színes, a film és a tévé addig fekete-fehér volt. A Nyugaton a helyzet változatlan c. filmet is fekete-fehérben láttam. Mit színezzek még ki? Uraim és hölgyek, önök háborúra vágynak, és meg fogják azt kapni!

Véletlenül sem akarom azt mondani, hogy ne csináljatok több háborús filmet, csak senki nem kellene azt higgye, hogy tud olyan háborús filmet készíteni, ami a kortársait lebeszéli a háborúról, vagy a barátait, a főnökeit, a szüleit, a kritikusait, az esztétákat, a szobalányokat, a golfozókat, a teknőkaparót és a producert.

(Fotók: Dailymail)