Íme öt könyv, amiért most vérzik a szívem, ha arra gondolok, hogy be jó élet is volna, ha még nem olvastam volna őket, és most, a karantén ideje alatt találnának meg. Mert amikor olvastam őket, akkor önkényesen karantént rendeltem el, és senkivel nem találkoztam, senkit nem fogadtam itthon, és nem mozdultam sehová, vagy legszívesebben ezt tettem volna. A körülöttem élők ezt már megszokhatták, ugyanis az életem nagy részében karantént rendelek el olvasás-írás okán, de mégis más az, amikor az élettől kapjuk a lehetőséget, mint például most. Reméljük, hogy nem túl gyakran visszatérő alkalom lesz, ám arra készülhetünk, hogy ez most nem napokig, és nem is hetekig fog tartani. Úgyhogy kedves olvasók, amennyiben még nem olvastátok ezeket a könyveket, veletek a szerencse, és én csak irigyelni tudlak benneteket.

James Joyce: Ulysses

Azt hiszem, sikerült kellőképp közhelyesen kezdeni a listát, de ezt most vállalom. Az Ulyssest pont kilenc éve olvastam, 2011 márciusában. Akkoriban egy 9-10 négyzetméteres, belső udvarra néző szobát béreltem egy Váci úti bérház második emeletén. A szoba galériás volt, az ágy alatt volt a fürdőszoba, és volt egy karosszékem – az, amelyik most is A Karosszék –, és ha nem a szőnyegen hason fekve, akkor abban olvastam. Az ablak egész nap nyitva volt, és az egyik szomszéd néha bemászott a körfolyosóról, hogy megnézze, éppen min dolgozom, és mindig megkérdezte, hogy mit olvasok. Másodéves voltam, és Szegedy-Maszák, Isten nyugtassa, kötelező listáján haladtam végig, ami számomra azóta is a listák listája. Márciusra érkeztem az Ulysseshez. Három vagy négy napig tartott, és az alatt a szobából is csak annyira mozdultam ki, amíg a konyhából bevittem magamnak valami ennivalót. Nem vagyok egy introvertált alkat, sőt, az extrovertáltnak is az irritálóbb típusa inkább. Ám annak a néhány napnak minden percét imádtam, és amikor újra elhagytam a lakást, csak kevéssé éreztem magam szédült légynek (összehasonlításképp: amikor A nyugalommal, ami szintén szerepelhetne itt, mert örök kedvenc, de igyekszem lélektani szempontból is közelíteni a helyzethez, szóval amikor A nyugalommal egy napig bezárkóztam, másnap nem igazán értettem, hogy hol vagyok és egyáltalán mit keresek ott). Velem maradt az élmény: most, amikor egész nap a lakásban vagyok, és a karosszékem mellett nyitva van a balkonajtó, újra érzem annak a szőnyegnek az illatát, ami azóta már egy káposztásmegyeri lakás nappalijába került (hosszú), és évek óta nem is láttam. Ez az Ulysses-illat.

Hermann Hesse: Az üveggyöngyjáték

2015. február, és mégoly csábító is volt, és bármennyire is indokoltnak tartottam volna, karantént nem rendelhettem el, mert azzal az erővel el is veszítettem volna a munkahelyemet. Úgyhogy reggel és délután a Héven olvastam, aztán otthon egész este egy pohár bor mellett. A képzeletben alapított egyetemem humántudományi karának sillabuszában eddig két univerzálisan kötelező olvasmány szerepel (a többi személyre szabott, így mindenkinek egyéni kötelező listája van – a módszertanon még dolgozom): Az üveggyöngyjáték, és a másodikat nem mondom még el, mert rajta lesz ezen a listán. Szóval Az üveggyöngyjátékot szerintem minden olyan embernek kötelezően el kellene olvasni, akit érdekelnek a humántudományok, a művészetek, és azért hánykolódik fekhelyén lázasan, mert arra keresi a választ szüntelen, hogy akkor az élet és a művészetek tulajdonképpen miként is viszonyulnak egymáshoz. Most pedig egyébként is időszerű újra elővenni ezt a kérdést, és végre, végre: nem munka után/mellett kell neki helyet szorítani, hanem büntetlenül foglalkozhatunk vele napestig! Olvassátok Az üveggyöngyjátékot.

Edward St. Aubyn: The Patrick Melrose Novels

Óh, 2019 nyara, vásárhelyi negyven fok, olvadozó aszfalt és légzési nehézségek! Július közepén úgy egy hétig voltam megközelíthetetlen, és még az is előfordult, ami igazán ritkán szokott: kikapcsoltam a telefonomat! Ittam a Patrick Melrose-regények minden szavát, és szeretném gyorsan hozzátenni, hogy bármennyire is vonzó a gondolat, hogy „letudjátok” a belőle készült sorozattal: ne tegyétek. Túlstilizált, és szerintem sikerült látványosan semmit sem hozniuk a regények világából. Azért az angol címet írtam, mert angolul olvastam, és olyan ritka örömöt okozott az eredeti szöveg, amit szeretném, ha minél többen átélnétek. Aki teheti, olvassa angolul! Mivel ez a bejegyzés nem az egyes könyvek részletes ismertetőjéről szól, és persze meglehetősen szubjektív is, a Patrick Melrose kapcsán annyit jegyeznék meg, hogy számomra mit adott. Az persze nagyon szép gondolat, hogy minden könyv hozzánk tesz valamit, de lássuk be, az igazi szerencse ott kezdődik, amikor egy könyv tényleg hozzánk tesz valamit. Amikor más ember jön ki az olvasmányélményből, mint aki belement. Számomra ilyen a Patrick Melrose sorozat.

Volt valami, amit racionálisan addig is tudtam, és igyekeztem aszerint élni, de interiorizálni nem sikerült, és inkább amolyan „felülről érkező szabályként” követtem, mintsem a magam törvényeként. Ez pedig nem más, mint a tény, hogy felnőttkorban az ember köteles felelősséget vállalni azért, amilyen emberré vált. Felnőttkorban már nem takarózhatom azzal, hogy ilyen vagy olyan gyermekkorom volt, már nem bújhatok a traumáim mögé, mert az igazság az, hogy minden egyes nap dönteni tudok arról, hogy milyen értékek mentén szervezem az életem. És ez a regény úgy tette helyre bennem ezt a szabályrendszert, hogy azóta valami visszafordíthatatlanul megváltozott. Azt hiszem, a Patrick Melrose után éreztem először azt, hogy 1: felnőtt ember vagyok (ezzel az érzéssel azelőtt sosem bírtam azonosulni, egyszerűen valami láthatatlan fal választott el tőle, a könyv után viszont azt láttam, hogy nő néz vissza a tükörből, nem pedig egy lány), és 2: felnőttnek lenni elképesztő nagy felelősség, de pont emiatt szabadság is: mert a felelősség már az én kezemben van, és nem a körülmények határoznak meg, nem anyám és apám döntései formálják az életemet, és lehetek… hát saját magam végülis. Miután egyébként is egy meglehetősen kemény időszak végjátékában olvastam, szerintem kiegyensúlyozottabb lettem ennek a könyvnek köszönhetően. Sokszor gondolok vissza azokra a napokra, amikor olvastam. Nehéz időszak volt, és mégis szép napok.

Thomas Mann: A varázshegy

Nem akarok én senkit sem riogatni, meg az ördögöt a falra festeni, de Hans Castorp is úgy ment fel a szanatóriumba, hogy akkor eltölt ott egy-két hetet, aztán hét év lett belőle. A varázshegyet bárhol, bármikor elő lehet venni, letenni viszont annál nehezebb. Ezért érdemes eleve olyankor elővenni, amikor előreláthatóan nem kell letenni egy ideig. Leginkább azért, mert kár megszakítani a sodrását – ez lehet, nem tűnik megfelelő szónak, mert nem feltétlenül a lendülete miatt szokás emlegetni, de számomra volt egy olyan sajátos nyugalma, ami vitt magával. Ez a meghatározó élményem, erre emlékszem egyből, ha arra az időszakra gondolok, amikor A varázshegyet olvastam: a nyugalomra, és a biztonságérzetre. Nem vagyok az a típus, aki az olvasásba menekül. Amikor elzárkózom olvasni, az nem arról szól, hogy valami mást nem akarok, hanem arról, hogy olvasni akarok. Ám A varázshegy talán kivétel: amikor olvastam, akkor az volt az érzésem, hogy ha kint már nagyon nehéz, akkor oda bemehetek, és annyira berendezkedtem én is Hans Castorppal együtt a hegyi életre, hogy teljesen otthon mozogtam benne. Kétségkívül meggyászoltam a könyvet, amikor vége lett.

Mircea Cărtărescu: Solenoid

Na nem mintha ez verseny lenne, de Cărtărescu magasan megnyerte. Ez a második univerzálisan kötelező olvasmány a képzeletben alapított egyetemem humántudományi karának sillabuszában! Tavaly év végén olvastam, az ünnepek alatt, és teljes mértékben karanténban éltem. A családi karácsonyi vacsorára elmentem, de azon kívül napokig a hálóból sem mozdultam ki. A szorongások nagykönyve ez a nemregény, ahogy Cărtărescu nevezi, és miután nyáron kis spirituális fénylénnyé váltam a Patrick Melrose kapcsán érkezett felismeréseknek köszönhetően, az év legvégére sikerült reflektorfénybe állítani az összes elképzelhető szorongást, amivel valaha találkoztam. A végére teljesen kialvatlan voltam, és tagadhatatlanul megviselt. A Solenoid kíméletlen menet volt, de mindazzal együtt, hogy azóta már helyrebillent a szellemi egyensúlyom és az élmény sem friss, azt szeretném elmondani, hogy a számomra meglehetősen gyanús (ezt most diplomatikusan fogalmaztam) posztmodernnek ez a legzseniálisabb terméke eddig, amivel volt szerencsém találkozni. Lehet, hogy a következő karantén-ajánlóban már az Orbitor is benne lesz, mert itt figyel a polcon, de azt mondtam, hogy két Cărtărescu között ugyan nem kötelező, de ajánlatos hosszabb szünetet tartani.

(Fotók: Bloomsdayfestival.ie, Amazon.com, Omiedesemne.ro, Wikipédia)