Elég rég ismerem, aztán nemrég kiderült, mégsem ismerem igazán. De jól van így: talán nem is igazi író az, akiről az írásaiból nem bukkan fel valaki kicsit/nagyon más. Tófalvi Zselykének sikerült meglepnie. (Demény Péter)

DP: Hogyan találtál rá erre az "egyperces" műfajra?

TZS: Nem nagyon keresgettem az egyperces műfajt, az élet állított nekem ilyen szűk időkereteket.

DP: Önéletrajzi írásoknak tűnnek – hogyan távolítasz? Vagy minek neveznéd azt, ahogyan írni tudsz magadról?

TZS: Az írások önéletrajzi jellege egy jó játék, hol inkább, hol kevésbé valódi az élethelyzet, a történés, lebeg rajta egy kis bizonytalanság, hogy valóban ott, valóban így volt-e, ráadásul a történetet olykor férfi, esetleg gyerek nézőpontjából követhetjük. A jellemzően hétköznapi helyzetek és az önéletrajzi hatás által válhatnak izgalmassá bizonyos fikciók, néha szürreális mozzanatok. És persze végig fontos a személyesség, a közvetlenség érzete.

A Pompás hely című kötet (Pesti Kalligram, 2019) alcíme „irodalom, kritikák”. Emlékeztet ez a játék Ágoston Hugó vagy Kenyeres Zoltán köteteinek címére: Bukaresti élet, képek (Scripta Kiadó, Nagyvárad, 2000), illetve Irodalom, történet, írás (Anonymus, Bp., 1995). Közös jellemzőjük, hogy a szójátékkal több fogalmat jelölnek, mint amennyire az egybevont szó vonatkozhatna.

Károlyi Csaba nagyon alapos ember. Úgy ismeri a szövegeket, mint egy korrektor, aki tudja, hogy a 113. oldalon álló mondat ellentmond a 257. oldalon találhatónak. A könyv egész ívét, teljes „szereplőlistáját” átlátja, a hozzájuk kapcsolódó minden történetet, árnyalatot. Irigylésre méltóan módszeres és rendszeres, és sárga markerrel dolgozik.

Irodalomkritikáit, irodalomról szóló kritikáit Károlyi három ciklusba sorolta: Idegen ruhában, Ki volnék, Követési távolság, és van egy Appendix is, mely két ex librist tartalmaz (és jegyezzük meg, hogy a Követési távolság és az Ex libris) egyaránt az Élet és Irodalom rovatcíme, azé a lapé, ahol a szerző szerkesztőként dolgozik). Az első ciklusban azok a szerzők szerepelnek, akik immár klasszikusnak számítanak: a „Péterek”: Esterházy, Kertész, Lengyel, Nádas, illetve Pályi András (a névsorból talán ez utóbbi lóg ki a leginkább). (Az élet sójá című Nádas-kötetről azonban már a Követési távolságban olvashatunk.) És van itt két köszöntő: a 75 éves Lengyel Péternek, illetve a 75 éves Nádas Péternek, akiről három írás is szól.

Pillanatig sem kételkedem abban, hogy a hatóság  jót akar (és az emberei mind). Olyan ez, mint amikor csatlakoztunk az előttünk szólóhoz. Csatlakozom, de. Nem, én nem szegtem meg a kijárási tilalmat, hiszen írtam egy papírt, hogy hova megyek és miért. És mentem. Láttam egy juhászt a tengernyi birkájával. Ő is ment. Ők is mentek. Kétlem, hogy volt papírja. Telefonja sem azért nem volt, mert nem telik rá, vagy nem akarja, de legeltetéshez nem nagyon kell. És lehetne még sorolni a gondokat ezzel az egésszel. Nem az a gond, hogy vonatkozzék-e mindenkire a tilalom, hát hogyne, egyenjog van, csakhát. Én most a rendőrök érdekében szólok.

Azt akarom elmondani, hogy fölösleges olyan helyzetbe hozni a rendőrt és a katonát, amelynek nem tud megfelelni. Például szokott lenni a nyáj mellett tíz vagy húsz kutya. A juhásznak nincs papírja, se telefonja, de van botja. A rendőrnek intézkednie kell. Ha nem intézkedik, ő követ el kihágást. Ha igen, akkor mi lesz? A rendőr is lehet értelmes, belátó, emberszabású. Lehet ezzel játszani. Azt is tudom, hogy nagyon sok kihágást elkövető juhásznak fogja álcázni magát, vagy birkának. Tehát: ha tudok arról, hogy a juhász (vagy az áljuhász,) papírok és telefon nélkül megy legeltetni a tengernyi birkájával (vagy a birka meg az álbirka viszi a juhászt), jelentsem fel őket? Hazafias tettet hajtok-e végre, vagy csak aljas vagyok? Mert ha történetesen a juhász (vagy az áljuhász) fertőzött és terjeszti, én meg tudom, de nem jelentem... Vagy jelentem, aztán hazajön, és fejbekólint. Akkor ő nem jár el helyesen, el fogja vinni a rendőr. Csakhát a fejem. És a birka?

Még egyszer. Ha feljelentem a papírok nélkül csángáló juhászt (vagy áljuhászt), hazafias cselekményt követek-é vajon el, most, ezekben a vészterhes időkben? És ha csak lelegelték a búzámat?

Arra is gondolok, hogy a sok szekus dossziénak egy jelentős része annakidején hazafias érzületből született.

Moralisták és történészek: ez itt kérdés...

(Fotó: Urbán Tamás, Azopan / Fortepan)

Hosszan fésülöm a hajam, tükör előtt.  Anyu néz vissza rám, elgondolkodva. Látom az aggodalmat a szemében. Valami baj van, kérdezem tőle? Becsukja a szekrényajtót, de észreveszi, hogy alul, a tükör megrepedt: Kétségbeesve lerogy a szekrény melletti kanapéra, a szélére, a többi tele van pakolva. Mindig mindent telepakol: most épp a négy könyvvel, amiket párhuzamosan olvas. Mintha lemaradna valamiről.

Kimegyünk, néz rám kérdően? Én megyek ki, anyu, a piacra, veszek friss zöldséget, gyümölcsöt. Ha hosszú a sor a hentes előtt, nem is próbálkozom.

Láttad, kislányom, hogy az önkormányzat elrendelte, hogy kesztyűben áruljanak, és a nem becsomagolt árukat fertőtlenítsék. Gizi nénitől vegyél káposztát, ő nem sózza túl.

Csíp a hideg, a téren felállított órán, ami a hőmérsékletet is jelzi, 1 fok van. Fázom. Mint általában, alulöltöztem most is. Legalább hamar megjárom. Puliszkához való túró is kell, amit csak egy helyen lehet kapni, hosszú a sor. Addig veszek tisztítószereket. Csak ne anyázna mindenki. Hoztam centist, lemérjük a másfél métert? Ha én sorba tudok állni 65 évesen, te is tudsz várni, kisanyám. Ettől a kisanyámos pasitól elmenekülök. A zöldségesnél a legvonzóbb a gránátalma. Egyet megmosok, lefertőtlenítek, és ahogy hét éve Isztambulban láttam, megbontom. Padra nem ülök, nem is lenne mire, a piac falának dőlve, a nappal szemben megállok, és könnyű, gyors és határozott mozdulatokkal préselem a számba a gránátalma levét. Nem törődök azzal, hogy elég sok kifolyik, először a gyönyörű kendőmre, amit még Londonban vettem a reptéren az utolsó fémpénzeimen, majd folyik a kabátomra, piros lesz minden, de nem zavar, más semmi se zavar, csak legyen vége egyszer ennek a rémálomnak.

Hét éve nem jártam Isztambulban, addig évente egyszer-kétszer, kutatni, konferenciázni. Megszerettem nagyon a várost, az ázsiai oldalát is, térképpel a kezemben fedeztem fel. Sokszor egyedül. Pár alapvető szót megtanultam törökül, de a piacra általában a bosnyák kolléganőmmel mentem, ő jobban szót értett. Rengeteg gyümölcsöt, zöldséget megkóstoltunk, a Boszporusz partján sült halat ettünk, néztük sokáig a kereskedőket, a tengert, és ahogy halásznak a fejünk felett. Mindent megmostunk, de sokszor ezt is megmosolyogtuk, hogy milyen finnyásak vagyunk. Én meséltem neki ’90 márciusáról, ő meg a bosnyák háborúról. A gyerekkori nélkülözés közös téma volt mindig kettőnk közt. Ha kávéztunk, az el nem fogyasztott cukrot eltettük. Valentina apukája hivatásos katona volt, most méhészkedik a bosnyák-horvát határon lévő nyaralójukban. Ha a lánya hazalátogat, bárányt sütnek, húst hússal esznek. Valentinánál mindig van rágógumi. Még a háború alatti karanténban rögzült benne, ha az élelmiszer-szállítmánnyal érkezett édesség, így rágógumi is, nagyon beosztották: egyik nap egy lap rágó felét elkezdte rágni, aztán a megrágottat kivette a szájából és visszacsomagolta a papírjába, hogy másnap is legyen mit rágnia, sőt, pár gyerek úgy versenyzett, hogy a megrágottat összerágta a féllel, és akkor jó nagy gombóc lett belőle, amiből szép lufikat lehetett fújni. A nagyobb család együtt vészelte át ezeket az időket, Vali két évet nem járt iskolába, de később bepótolta.

Kész Orsolya 1994-ben született Csíkszeredában. A kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán szerzett diplomát, jelenleg az aszem.info társadalmi, irodalmi és kritikai online folyóirat szerkesztője, kritikus, számos erdélyi és magyarországi irodalmi lapban jelennek meg írásai. 2018-ban Schöpflin Aladár kritikai ösztöndíjas és a Communitas Alapítvány alkotói ösztöndíjasa volt, Korunk kulcsa-díjban, 2019-ben pedig a Látó nívódíjában részesült. Szempontjairól, a szakmájához való viszonyáról és napjainkat éppen meghatározó jelenségekről kérdeztük dióhéjban. (Codău Annamária)

CA: A Látó olvasói főként a Könyvhuzamok c. rovat remek és kitartó szerzőjeként ismerhetnek, ahol általában egyszerre két friss műről írsz összehasonlító megközelítésből. Hogy sikerül válogatnod, illetve érezted-e valaha azt, hogy alkotások ilyen összeolvasása valamiféle kockázattal járna (akár rád nézve, akár a művekre, értelmezésükre)?

KO: Persze minden olvasás jár bizonyos kockázattal, az irodalom adhat módszereket ahhoz, hogy jobban hozzáférjünk saját magunkhoz, a valósághoz, a másikhoz, megtanuljunk intenzívebben figyelni, radikálisabban élni. Az is lehet, hogy felsérti, konfrontálja az észlelés, a gondolkodás és a cselekvés eladdig ismert és elismert szerkezetét, szétzúzza az evidencia kategóriáit.
A két kötet kiválasztása persze kihívás, de mindezt, ha kell, még látványosabban performálhatja: a történetek ilyen mellérendelése azt eredményez(het)i, hogy ezek folyamatosan át- és újraértelmezik egymást, az új kontextusban olyan vonások vagy olvasatok erősödnek fel, amelyek egyébként nem vagy csak kevéssé lennének kiugrók. Jobban láthatóvá válik, hogy milyen elképzelések, fantáziák, narratívák lehetségesek, ezek mennyire érvényesek stb. Ha sikeres a szöveg, valódi dialógus jöhet létre.

Teodor Currentzis karmester 1972-ben született, és 178 cm. Másoknál a Wikipedia nem közli a magasságot, nála igen. Amúgy legalább tíz centivel magasabbnak tűnik. Hosszú és vékony végtagjai, és főképp egészen különleges sérója miatt van benne valami a szöcskéből, azaz mivel zenész, mondjunk inkább tücsköt, a La Fontaine-meséből.

A gyerekek a houstoni állatkert ébredező gorilláit nézik webkamerán keresztül. Annak idején a vásárhelyi állatkert páviánpavilonja előtt a látogatók maradéktalan szexuális oktatásban részesültek, a houstoni gorillák visszafogottabbak (vagy fantáziátlanok). Mi a tévén keresztül rámegyünk a Berlini Filharmónia oldalára: ingyenessé tették koncertfelvételeiket. Soha annyi ablak nem nyílt ki a világra, mint most a karantén idején. Olyan helyzet ez, amely a lehetetlent súrolja. Az álmaink is sokkal mozgalmasabbak és intenzívebbek mostanában. Az álom síkjai tektonikus lemezekként csúsznak a valóság síkjaira. A tér nem geometria, hanem poétika. Költőien lakozik az ember.  

Az Úr 2019-ik áprilisának harmadik napján úgy készültem az előttem álló napra, ahogy menyasszonyok szoktak az esküvőjük reggelén: korán keltem, felvettem a szép ruhámat (ami az adott helyzetben egy farmer volt, fehér blúz és egy tornacipő), mindent gondosan elterveztem, számolva azzal a lehetőséggel, hogy semmi nem fog a tervek szerint alakulni, és újra meg újra elmantráztam magamnak, hogy „el sem hiszem, hogy ez a nap is eljött, én vagyok a legszerencsésebb lány a világon”. Aznap ugyanis végre ellátogattam a Pradóba.

Olyan türelmetlen voltam, mint gyermekkoromban a karácsony előtti estéken, és percre pontosan kiszámoltam, hogy mikorra kell odaérnem, hogy még biztos bejussak, és bőven legyen időm bent is, abban az esetben, hogyha háromórás sorral kell számolni. Mert erre ugye mindenki felkészített, és több barátom is mesélte, hogy órákon át álltak sorba a Prado előtt. Én egyébként nem vagyok az a „múzeumos típus”, Párizsba is inkább Oscar Wilde sírja miatt akarok visszamenni, a Père-Lachaise-be, és a vallomáshoz még hozzá tartozik, hogy a Pradóba is csak a Gyönyörök kertje miatt készültem. De amiatt nagyon.

Ember- és maszkpróbáló időket éltünk már át. Még nem voltam, amikor Sztálin meghalt. De ledöntött szobrára emlékszem. Mert madarak tették tiszteletüket vállára, ez ragadt gyermeki szembogaramra.

Aztán a Nagy Árvízzel megismerkedtem a poloskákkal is, ezek voltak az igazi, rendes poloskák. Alagsori szomszédaink hozzánk, az emeletre menekítették értékeiket a vízáradat elől. Például a vasalódeszkát, amiből aztán előbújtak a kis élősködők. Anyánk hamar kifüstölte őket, hogy végre nyugodtan aludhassunk. Akkor is sok volt a halott.

Megvert a májusi radioaktív zápor is, utólag ezt is megtudtuk. Igazi ellenségeink mellett megjelent a láthatatlan is.

És akár bűnbe is estem volna, hogy a hosszú sorbanállás után legalább egy narancsot hazavihessek a gyermekemnek.

Hogy eufóriába essünk egy későbbi decemberben.

Most van időnk nosztalgiázni. Akkor barátainkkal otthonainkban bújtunk össze… most az ablakból beszélgetünk. Nem ismerjük igazi ellenségeinket. De most igazi barátok lehetünk.

A kézfogás, az ölelkezések reményében…

(Kép: E. Hopper Cape Cod Morning)

A lányom osztálytársa volt, egy rokonszenves eminens. 1998-ban született, 2015 júniusában közöltük először a Látóban. Öt év telt el, és kíváncsi voltam, hogy éli meg ezt a folyamatot. (Demény Péter)

DP: Végig figyeltelek, már kisiskolás korodtól. Kívülről úgy tűnt, minden pályázatot-versenyt megnyersz, végig első tanuló voltál. Soha nem féltél, hogy a teljesítmény elnyomja a tehetséget?

FKE: Csak azt éreztem, hogy szükségem van az írásra, a gondolkodásra. Önmagáért volt jó írni (most is az). Nagyon sok mindentől féltem, de az írás épp a kiegyensúlyozásban segített. Az önmagamnak való megfelelés volt nehezebb, ezért nem a külső teljesítmény adta mindig az elégtételt. Ezek persze nyilván összefüggenek, nem lehet szétválasztani az indokokat. Írás közben viszont mindig arra törekedtem, hogy a szöveg azt tükrözze, ami én vagyok. Ne pályázatra vagy versenyre készüljön, hanem önmagában legyen létjogosult.

Akkoriban történt, hogy a Fekete nevű fényképész megállított az utcán, és azt mondta, akkor tud leginkább a fotóján kívül maradni, ha fényképének tárgyát pontosan középre helyezi. Vénusz születését hozta fel példának, és vele együtt a teljes reneszánsz festészetet. Vénusz tökéletesen középre van szerkesztve, mondta tagoltan.