Hosszan fésülöm a hajam, tükör előtt. Anyu néz vissza rám, elgondolkodva. Látom az aggodalmat a szemében. Valami baj van, kérdezem tőle? Becsukja a szekrényajtót, de észreveszi, hogy alul, a tükör megrepedt: Kétségbeesve lerogy a szekrény melletti kanapéra, a szélére, a többi tele van pakolva. Mindig mindent telepakol: most épp a négy könyvvel, amiket párhuzamosan olvas. Mintha lemaradna valamiről.
Kimegyünk, néz rám kérdően? Én megyek ki, anyu, a piacra, veszek friss zöldséget, gyümölcsöt. Ha hosszú a sor a hentes előtt, nem is próbálkozom.
Láttad, kislányom, hogy az önkormányzat elrendelte, hogy kesztyűben áruljanak, és a nem becsomagolt árukat fertőtlenítsék. Gizi nénitől vegyél káposztát, ő nem sózza túl.
Csíp a hideg, a téren felállított órán, ami a hőmérsékletet is jelzi, 1 fok van. Fázom. Mint általában, alulöltöztem most is. Legalább hamar megjárom. Puliszkához való túró is kell, amit csak egy helyen lehet kapni, hosszú a sor. Addig veszek tisztítószereket. Csak ne anyázna mindenki. Hoztam centist, lemérjük a másfél métert? Ha én sorba tudok állni 65 évesen, te is tudsz várni, kisanyám. Ettől a kisanyámos pasitól elmenekülök. A zöldségesnél a legvonzóbb a gránátalma. Egyet megmosok, lefertőtlenítek, és ahogy hét éve Isztambulban láttam, megbontom. Padra nem ülök, nem is lenne mire, a piac falának dőlve, a nappal szemben megállok, és könnyű, gyors és határozott mozdulatokkal préselem a számba a gránátalma levét. Nem törődök azzal, hogy elég sok kifolyik, először a gyönyörű kendőmre, amit még Londonban vettem a reptéren az utolsó fémpénzeimen, majd folyik a kabátomra, piros lesz minden, de nem zavar, más semmi se zavar, csak legyen vége egyszer ennek a rémálomnak.
Hét éve nem jártam Isztambulban, addig évente egyszer-kétszer, kutatni, konferenciázni. Megszerettem nagyon a várost, az ázsiai oldalát is, térképpel a kezemben fedeztem fel. Sokszor egyedül. Pár alapvető szót megtanultam törökül, de a piacra általában a bosnyák kolléganőmmel mentem, ő jobban szót értett. Rengeteg gyümölcsöt, zöldséget megkóstoltunk, a Boszporusz partján sült halat ettünk, néztük sokáig a kereskedőket, a tengert, és ahogy halásznak a fejünk felett. Mindent megmostunk, de sokszor ezt is megmosolyogtuk, hogy milyen finnyásak vagyunk. Én meséltem neki ’90 márciusáról, ő meg a bosnyák háborúról. A gyerekkori nélkülözés közös téma volt mindig kettőnk közt. Ha kávéztunk, az el nem fogyasztott cukrot eltettük. Valentina apukája hivatásos katona volt, most méhészkedik a bosnyák-horvát határon lévő nyaralójukban. Ha a lánya hazalátogat, bárányt sütnek, húst hússal esznek. Valentinánál mindig van rágógumi. Még a háború alatti karanténban rögzült benne, ha az élelmiszer-szállítmánnyal érkezett édesség, így rágógumi is, nagyon beosztották: egyik nap egy lap rágó felét elkezdte rágni, aztán a megrágottat kivette a szájából és visszacsomagolta a papírjába, hogy másnap is legyen mit rágnia, sőt, pár gyerek úgy versenyzett, hogy a megrágottat összerágta a féllel, és akkor jó nagy gombóc lett belőle, amiből szép lufikat lehetett fújni. A nagyobb család együtt vészelte át ezeket az időket, Vali két évet nem járt iskolába, de később bepótolta.
Ahogy ott ültünk a Boszporusz partján, fújni kezdett a szél, hirtelen lehűlt az idő, hideg lett. Siettünk vissza a szállásra, készültünk a másnapi előadásokra. A szálloda aulájában terülj-terülj asztalkám fogadott, valamit ünnepeltek a törökök, minket is megkínáltak. Esztelenül finom volt minden, egy kukta sorra bontotta ki a gránátalmákat, két mozdulattal facsarta ki a levét egy pohárba, majd megkínált vele. Ugyanazt a kicsit bizsergető ízt érzem most is, ahogy megy le torkomon, hét évvel később, a piac falának dőlve.
Rám szól az egyik árus viccesen, hogy ezt otthon is tudom csinálni. Aztán belekezd a történetébe, mondja, mondja szüntelen, hogy csak azért csinálja még, mert tavaly befektetett egy újabb melegházba, semmi megtakarított pénze nincs, amíg össze nem gyűjt kétszázezret, addig kint van a piacon. És neki ez az élete.
Kesztyű van rajtam, szokatlan. De biztonságot ad. Mosolygok is magamon, a beszariságomon. ’90 márciusában a kert legmagasabb pontjáról követtem kellő távolságtartással az eseményeket. Apámnak volt egy diktafonja, azt elcsentem, hozzá a kazettát is. Kesztyűs kézzel kapcsolgattam be és ki a diktafont, felvettem a Bolyai utcából a kertbe is elhallatszó tömeg zaját. Hideg volt, de kabátban elviselhető. A kazettára tudósítottam tizennégy évesen az eseményekről. Egyszer csak lépteket hallottam, trappolásokat. Egyre többet, és közelebbről, de mivel koromsötét volt, nem tudtam, merre nézzek. Rutinosan felmásztam a diófára, elbújtam a bátyámmal kialakított odúnkba. Sokan jöttek, férfi hangokat hallottam, magyarul beszéltek. Keveset értettem, de olyasmiket mondtak, hogy előre, fel-fel, a kerítésen át. Nem mertem szólni, rezzenéstelenül ültem és vártam. Kesztyűvel a kezemen szorítottam a magnót. Bemegyek a pékségbe, nem érek semmihez, kenyeret veszek, szeleteltet, ha kiszárad, megpirítom. Eszembe jut, amikor hét évesen bementem a sarki rapid boltba, az üzlet kongott az üres polcoktól: Sărut mâna, / Servus dragă,/Aveți pâine?/Nu avem, dragă/, Când o să aveți? / Nu știu, dragă, / Sărut mâna, / Servus, dragă.
Visszaérve a piacról, első dolgom a kesztyűt levenni. Nem dobom ki, mert spórolok, hanem lefertőtlenítem. Szemem láttára zsugorodik össze. Kidobom.
A répát, a karalábét, a petrezselymet, a narancsot, az almát lesikálom, úgy rakom el. Mindent lefertőtlenítek kendővel. Hosszadalmas folyamat, közben a gyerekem mondja, hogy unatkozik. Olvass, kislányom, intelligens ember nem unatkozik. Kinyújtja a nyelvét.
A sírás környékez. Küldik a vicces mémeket a járványról. Már egyáltalán nem találom viccesnek. Mindent tudok, hogy hány fertőzött, hány halott, hány gyógyult, stb.van Olaszországban, Spanyolországban, Amerikában. De hogy mik az adatok Magyarországon, azt nem tudhatom. Közelünkben van az Uzsoki kórház, ahonnan kétségbeesett orvosok kérnek védőfelszerelést...
Hosszan kezet mosok, énekelem közben a Nincsen anyám, se apám-at. Megtörülöm a kezem, elkezdem fésülni a hajam. Hosszan. Anyám néz vissza rám, megszólítom. A kisfiam bejön a fürdőbe, rám néz: Kivel beszélsz, anya?
