Egészen más gyerekkorom volt, mint Benedek Szabolcsnak. A meccseket, melyekről ő ír, bolhás tévéken néztem meg különféle helyeken, mint amilyen a kolozsvári Hajnal negyed vagy a Bükk. Odamentünk a nagynénémékhez vagy a domboldalra, ahol millióan voltak, és úgy tettünk, mintha meg tudnánk különböztetni a labdát a készülék mátrixos nyüzsgésétől. „Săracii” – ismételgette egy román szomszéd a 6–0 közben, minden gól után. Ma is a fülemben van a hangjának a lejtése.
Szóval nem a „Kádár-kockákban” nőttem fel Szolnokon, ahol legalább a magyar válogatott mérkőzéseit megnézhettem volna. Nem láttam „Törő” zseniális cseleit, számomra ő a mai napig Egressy Zoltán Lila csík, fehér csík című regényének főhőse inkább, mint legendás labdarúgó. Nem tudtam azt sem, hogy a magyarországiak a bécsi piacon próbáltak nyugati cuccokat vásárolni annak idején.
Benedek Szabolcs mindezt tudja, és jól meg is írja. A Ballada egy csapatról (Helikon, Bp., 2020) nem csupán a Mezey-válogatott, hanem az egész ország története kicsiben. A köszönetnyilvánításokban a korszak történészeinek is megköszöni, hogy segítettek, ehhez azonban az is kell, hogy a szerzőben eleve benne legyen az igény a tágasabb perspektíva iránt.
Társadalom- és futballtörténelem is a kötet, valahogy olyan, mint számomra L. Réti Anna könyve, a Miért vesztettünk?, mely itt nincs is megemlítve (újabb különbség a gyerekkor egén). Az Aranycsapat legendájától a Détári, Esterházy, Nyilasi és a többiek nevével fémjelzett együttes utórengéseiig tart. Az után már nincs is miről beszélni, hacsak az ember nem akar valamiféle szomorúvasárnapos seregszemlét tartani.
Az mindenesetre kiderül, hogy Mezey mennyire jó edző, és ezt tulajdonképpen reméltem is: mindig szerettem az értelmes, halk férfiakat. „Milliméterpapíron megtervezett válogatottja” (a szókapcsolat a kötetben fordul elő többször) csodálatosan működött, a magyar–brazilt én is láttam ott a szaladgáló pontok között (az „igazit” csak jó tévében vagy youtube-on jóval később). A Ballada egy csapatról végigkíséri azt, ahogyan Mezey kiválik a ködből a magyar labdarúgás többi jó edzője (Verebes, Garami stb.) közül, és nekilát felépíteni, kidolgozni egy ütőképes csapatot. Közben egyre növekvő elvárások, gyönyörű meccsek, káprázatos gólok, rajongás, őrjöngés – és bundabotrány, szocialista fafejűség, kekk újságok. Hol a „magyar virtus, kreativitás, szellemesség”, miért kell a „szigorúság”, kérdezi a sajtó és az 1986 után megjelent könyvek egy része – miközben a szigorú Mezey zseniális játékosokat látott meg, és remek, látványos játékot játszó csapatot rakott össze.
A tizenkilenc fejezetre osztott, Mezey fotóarchívumából is feldúsított kötet háromszázhatvan oldalon meséli el a történetet – éppen annyin, ahány fokos fordulatra a mai magyar mentalitásnak és labdarúgásnak szüksége lenne egy jó focihoz. Mert a Balladá…-ból az is kiderül, mennyire összefügg ez a kettő: a szemlélet és a futball. A mexikói vébén a csillogó-villogó sajtótól és körülményektől megdelejezett magyarok már nem tudnak teljesíteni, a közönség és a sajtó viszont abban a pillanatban szembefordul az addig ajnározott válogatottal, ahogy lehetősége van rá. A „magyar virtus” éles korrekcióra szorul, lehetőleg minél hamarabb.
