A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Látó-blog

Demény Péter: Barátaink bugyra

2020. március 19. - 1...1

„Törlöm azokat az ismerőseimet, akik nem köszönnek, ha szembemegyünk az utcán.” Sok ilyen hirdetés jelenik meg a Facebookon, legalábbis a járvány előtt sok ilyent láttam. Nem szoktam osztogatni vagy másolgatni őket, mert én magam sem köszönök minden FB-ismerősömnek. Már az iskolában szavaltam, színjátszottam, mindenképpen fennforogtam, aztán szerkesztő lettem, író, „közéleti szemtelenség”, szóval többen vannak, akik ismernek, mint akiket én ismerek. Meg aztán szerintem több humorral kell ehhez (is) hozzáállni.

konyczey_virustelep.jpg

De megfigyelhető ennek ellenkezője is, vagy hát a komplementáris jelenség. Sok olyan ember, akiről nem tudnám megmondani, kicsodák is ők, követik a bejegyzéseimet. Sok ilyen ember még lelkes is, hozzászól, megosztja, amit írtam. És most, hogy mindenki otthon ül, új bugyra került elő a barátaimnak.

Volt idő, amikor nagyon szigorú voltam, és csupán két-három embert neveztem a barátomnak. Bizonyos típusú szövegekben ma sem írhatok mást, mint hogy ők voltak ott, amikor örültem, sírtam, szentségeltem. De az új világnak köszönhetően kialakult a barátságnak egy tágabb, ugyanakkor bizonyos értelemben emberibb fogalma is: egykori tanítványaim, vagy olyanok, akik egyetlen könyvbemutatómon vettek részt, minden egyes bejegyzésemet kedvelik és megosztják. Őket ugyan minek nevezném, miért viszonyuljak hozzájuk úgy, mint egy gyomorbajos Hamlet?

Régi nagy klasszikusok történeteiben egy ember mindig élve maradt: éppen Horatio majdnem az egyetlen, Ishmael pedig igazán az: Ahab legénységéből egyedül ő éli túl a fehér bálna üldözését. Most azt remélhetjük, hogy ha netán eljön a gyakran és szenvedélyesen megígért világvége, akkor az utánunk következő élőlényeknek megmarad az idővonalunk, ez a különös önrobotkép. És ha még ezen túl is van remény, akkor nemcsak a Horatiók élik túl a katasztrófát, hanem a sírásó vagy a színészkirály is elemlegeti, hogy ismert bennünket, és amennyire így, online lehetséges, megszeretett vagy meggyűlölt. Nem véletlenül írom a második szót, hiszen a gyűlölet is viszonyulás, és legalább nem úgy megyünk el ebből a világból, mintha semmit sem értünk volna.

Ha pedig mindennek vége lesz, akkor úgyis mindegy. De még sohasem volt úgy, hogy a történet ne folytatódott volna valamiképpen. Különös vágy, de arról ábrándozom, hogy a sírban vagy az urnában megnézhetem, ki miket ír rólam akkor.

(Kép: Könczey Elemér Vírustelep c. karikatúrája)

 

A bejegyzés trackback címe:

https://latoblog.blog.hu/api/trackback/id/tr6515534876

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása