Ki marad meg, és kit visz el a pestis? Gyakran szoktam ezen a kérdésen töprengeni, amikor egyik kedvenc könyvemet újraolvasom. Camus nemcsak nagy író, hanem nagy gondolkodó is, ezért még kevésbé mindegy, hogy ki az, akit ösztöne életben hagyott, és ki az, akit nem.
Rieux esetében egyszerű a válasz: valakinek mindenképpen életben kell maradnia, hogy elmesélhesse, ami történt. Ishmael a szerencsének köszönhetően éli túl Moby Dick őrjöngését, Horatio, aki barátjával akar halni, Hamlet parancsára. Ha mindenki elpusztul, a történet nem lesz elmesélhető.
A hetvenes meg a nyolcvanas években a Magyar Televízió rendszeresen közvetített színházi előadásokat, felvételről meg élőben is. Úgy gondolta még akkor a hatalom, hogy a színházi élményt azoknak is elérhetővé kell tenni, akik nem férnek be a terembe, vagy vidéken élnek. Péntek este voltak az élő adások, napokkal azelőtt beolvasták a felhívást, hogy a közönség idejében foglalja el a helyét, és megértéssel fogadja a technika jelenlétét, teherautónyi eszköz kellett akkor az élő közvetítéshez, a legkönnyebb kamera is harminc kiló volt, ha nem több. Gondolom, idővel külön tévés szaktudás lett a színházi közvetítés, meg a színészek is tudták, érezték, hogy nem ötszáz ember nézi őket, hanem egymillió. Nincsen semmi a tévében ma este, mondták azok, akikről Hofi Géza is megemlékezett, hogy akkor a fél ország kikapcsolta a tévét... Sok ember lakott akkor még vidéken, azaz mindenki vidéken lakott, aki nem Budapesten. Színházat először a tévében láttam, és nagyon sokáig így maradt ez, szülővárosomban nem volt színház, nem jártak le társulatok, hogy a kultúrotthon deszkáin a népet műveljék vagy szórakoztassák, ráadásul a családomban afféle tiltott gyümölcsnek számított a színház, legalább is a vallásilag meghatározott része így gondolta. Később aztán felnövekedvén jártam mindenféle színházakban, láttam parádés előadásokat, olvastam és szerkesztettem pár színházi könyvet (George Banu), és nem tudom egész pontosan, hogy állok a színházzal. Inkább csak tudom, hogy mi az, de nem érzem, elszalasztottam pár nagyszerű előadást, nem voltam szerelmes egyetlen színésznőbe sem, lehet ezt még ragozni.
Alábbi levelek mindegyikéhez kísérő tanulmányt lehetne és illene írni, itt és most mégsem tesszük. Megelégedünk néhány szempont felvillantásával, illetve a Kányádi által a levelekben (egész pontosan két géppel írt rövid levélben, illetve egy kézzel írt képeslapon) említett versek sorsának felkutatásával. Felvillantani egy nagy költő pályaindulása néhány képeslapnyi szeletét.
A leveleket az Igaz Szó, archívumnak nem nevezhető szerkesztőségi „irattárából” kerítettem elő, a Látó Tusnád utca 5 szám alatti székhelyének pincéjéből, 2018 őszén, több más dokumentummal együtt. Míg az ötvenes évekből származó anyagot a szerzők, illetve a Brassóban élő szerkesztő, Szemlér Ferenc levelei teszik ki túlnyomórészt, addig a későbbi (1970-80-as) évtizedekből a szerkesztőség tagjainak levelei, feljegyzései, különböző dokumentumai maradtak fenn. Külön kiemelném az 1981-es év anyagát: az Igaz Szó szerkesztőinek hiánytalan, időrendbe fűzött kimenő leveleinek dossziéját, amiről - részben - a Látó januári számában is írtam.
Baptiste Beaulieu: Mesék halál ellen. Bookart, Csíkszereda, 2018.
Ezekben a járványos időkben nem is lehetne jobb könyvet találni. A pestisnek már a címe is riasztó, és nem biztos, hogy a Dekameron világa mindenkit megérint. A Mesék halál ellen viszont teljesen mai történetek könyve, melyeket a sürgősségen dolgozó szerző gyűjtött, hogy egy rákos asszonyban addig tartsa a lelket, amíg a 2010-es izlandi vulkánkitörés után kialakult káoszban a fia eljuthat hozzá. „Orvos-Seherezádé” tehát tulajdonképpen, ahogy a fordító Ádám Péter nevezi az utószóban.
Baptiste Beaulieu 1985-ben született Toulouse-ban; ez a kötet tehát egy huszonéves ember műve, aki először a blogján közölte az írásait (https://www.alorsvoila.com/, magyarul kb. „íme”), és amikor az népszerű lett, akkor gondolt rá, hogy könyvben is közzé tegye őket. Azért hangsúlyozom a korát, mert huszonévesen még kellő frissesség van benne, amely meg tudja óvni az idővel óhatatlanul elkezdődő fásultságtól. És ez látszik is a történeteken, akár a tizenkét kilós óriáscsecsemőről beszél, akár arról a kollégájáról, aki egymásra tett pizzaszeleteket lakmározik, mondván, hogy „a gyomor nem veszi észre”, és nem hízik meg, akár azokról a betegekről, akiknek az esetében vastagbélmasszázst kell alkalmazni, és kézzel kiszedni belőlük a székletet. Beaulieu-nek láttató ereje van, és ez nyilván csak azért lehetséges, mert lát, figyel, a tekintete még nem fáradt bele a regisztrálásba.
Hét nap történeteit olvashatjuk, s ezeket a kórház menetrendje és a szerző személyes programja strukturálja. „19 h, odalent”, „Valamivel 20 h előtt, odalent, a kötözőben”, „Ma, 20 h, a sürgősségi váróterme” – ilyen és ehhez hasonló alcímeket olvashatunk, s ezek a történetekkel együtt nagymértékben hozzájárulnak a környezet hitelességéhez.
Tűzmadár asszony, Goromba Pokróc főorvos, Gézecske – egyes szereplők ilyen neveket viselnek, míg mások „egyszerűen” olyanokat, hogy „Blanche” vagy „Fabienne”. Vagyis minden olyan, mint egy átlagos munkahelyen, ahol egyeseket a becenevükön, másokat a rendes nevükön szólítunk.
Azt a valamit, amitől ez a munkahely mégsem átlagos, a történetek adják. Egy sürgősségi persze eleve nem átlagos, ez azonban soha nem derülne ki, ha nem ismernénk azokat a történeteket, melyek ott megestek. Beaulieu könyvében pedig pontosan ezek a gyakran egyszerre szomorú és nevetséges életdarabkák olvashatók. Éppen azok, amiknek nevezi őket: mesék halál ellen.
Képzelet és koncept – ez jut a néző eszébe, amikor Hodgyai István (művésznevén Hotdog) plakátjait nézi. A hatalmas, emberlakta szív a Macbeth, az XX0 hálója egy női köldökön A hülyéje, a felmeresztett középső ujj a Tartuffe, mely a cím második t-jével keresztet képez, az egy tálba cserdített evőeszközök a Mágnás Miska kapcsán, mindezeket tehát egyaránt lehet a két k betűs főnév munkálkodásának érezni. Képzelet kell, hogy az embernek eszébe jusson bármelyik is, olykor azonban mintha a gondolat megelőzné a fantáziát, vagy az utóbbi eleve az előbbi meghatározta irányba indulna. A cím – 7,5 év – is hasonló: az az idő, amióta Hotdog a Marosvásárhelyi Nemzeti Színháznak dolgozik, éppen egytizede az évadok számának.
Gáspárik Attila fényképeiről ellenben a pillantás az, ami szembeötlik, ha szabad így fogalmaznom. A szerző a szereplők (a színészek, a gazdasági igazgató, a vendégek – pl. Ascher Tamás – stb.) ellazult, fáradt, vidám, egyszóval civil pillanatait kapta lencsevégre, és mutatta be a Showkeys miniévadon.
A kis méretű fotográfiák így, különböző falakon összeszerkesztve a színház mindennapjairól árulkodnak, s a cím is erre céloz: Így is láttam… Míg a plakátok a különböző előadások rendezői koncepcióját sugallják, addig ezek a fényképek viszont azt, hogy a színházon kívüli élet is a színházon belül zajlik, a barátságok, szerelmek a társulat tagjai között szövődnek
A Showkeys március 7. és 10. között zajlott, és a színház a 75. évadát ünnepelte általa. Hotdog kiállítása akkor volt látható, a Gáspáriké pedig állandó. De hát voltaképpen a plakátok is állandóak, a színház képes történetéhez tartoznak.
Volt egyszer egy város, templomainak tornya volt sok, meredek utcáinak macskaköve számtalan, nyáron színes virágokból kirakott órája, télen gazdagon feldíszített, égig érő karácsonyfája. Még egy vár is volt ebben a városban, ahol habkönnyű tavaszi délutánokon a kisfiúk délceg lovagoknak, a kislányok pedig királyi kertek hercegkisasszonyainak képzelhették magukat. Ám ebben a városban nem csak gyermekek laktak. Élt itt mindenféle ember, amilyet egy városban csak el lehet képzelni: kicsi és nagy, fiatal és öreg. Voltak köztük derűsek, és voltak akik fölött mindig szürkén gomolygó felhők gyülekeztek, amiket rajtuk kívül más nem láthatott, így folyton borongós kedvüket, mikor hangos, mikor hangtalan morgásuk okát senki nem érthette. A város lakói megszokták már itt az életet, és mindenki végezte a dolgát, senki nem volt tétlen.
Gyermek és felnőtt, kicsi és nagy egyaránt dolgozott, iskolába járt, lemosta a tányérról az odaszáradt süteménymorzsákat, és eltették a befőttet télire. Megannyi történet élt és nőtt napról napra a lakásokban, az ajtók mögött, a falak között, és ezeket a történeteket az emberek nem mesélték el egymásnak. Talán azért nem, mert azt gondolták, hogy nincs is mesélnivaló. Vagy azért, mert féltek elmesélni, vagy pedig lusták voltak, ezt senki nem tudhatja. Ám a városnak fájt, hogy a lakói nem mesélnek, és látva a megannyi történetet, folyton csak szomorkodott: mert tudta, hogy akár a gyerekek, mesék nélkül a városok is elmagányosodnak. De nem csak ez fájt a városnak, volt még más is, ami miatt szomorkodott, és amitől úgy érezte, egyre csak zsugorodik: bántotta, amikor a mások számára láthatatlan szürke gomolyfelhők alatt járók-kelők szidták őt. Biztos volt benne, hogy nem akarják őt bántani a lakói, ezek a különös emberek, de attól még fájt neki, amikor véletlenül meghallotta, amint azt mondják rá, hogy „poros város”, „üres város”, vagy egyszer még azt is meghallotta, amikor egy néni azt mondta rá, hogy „öreg”. Törni kezdte hát a fejét a város, hogy mit tehetne, hogy ne bántsák annyit, és hogy kicsit szóra bírja a mesélni nem akaró, lakásuk szépen kifestett falai közé némult lakóit. És akkor egyszeriben eszébe jutott! Hát persze! Volt ennek a városnak egy különleges kis zuga, amit bábok és bábjátékosok laktak, fénnyel játszó, hanggal festő, könnyed szóval mesélő szép emberek. Csupa csoda történt ezen a helyen, aminek a neve Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház volt. Itt a bábok életre keltek, a bábjátékosok pedig, a fénnyel játszó, hanggal festő, könnyed szóval mesélő emberek ezer mese hangján szóltak, játékkal és derűvel kínálva bárkit, aki betért hozzájuk. Eszébe jutott hát a városnak, hogy éppen egy igazán különleges mesét mesélnek ebben a színházban, a Volt egyszer egy-et. Ezt az ezerszínű és bolyhos hangú mesét
Bartal Kiss Rita, Markó Róbert és Sipos Kati varázsolták színpadra és Máté Angi meséi alapján Bonczidai Dezső, Cseke Péter, Gáll Ágnes, Gönczy Katalin, Halmágyi Éva, Máthé Rozália, Szabó Dániel mondják, Kiss Erzsi zenéjére, Györfi Csaba koreográfiája alapján éneklik, dúdolják, táncolják, sétálják el a kíváncsiaknak.
Hírül vitte hát ezt az előadást a város egy lánynak, akiről tudta, hogy rajong a mesékért, és legszívesebben egész nap a mesék nyugalmas-tiszta vizén csónakázna. És elment ez a lány megnézni a Volt egyszer egy-et, és amit ott látott, valóban csoda volt!
Egy kislányt látott, aki a világ tágasságától és ürességétől megrémülve útnak indul, hogy azt a se eleje se vége teret, amit a félelem belak és kisajátít, megtöltse valami mással. Mert minél többet pakol az ember a világból a maga körül elterülő tágasságba, annál kevesebb hely marad a félelemnek. Útnak indul hát a kislány a hideg télben, és útja az ezerszínű dalos ködön keresztül a lágyan kibomló tavaszba, lágyan kibomló tavaszból pedig a sósperec-kifli-légyzümmögéstől dagadó nyárba, légyzümmögéstől dagadó nyárból pedig dalos fáktól ezerszínű leveleket kölcsönkapó néma fás őszbe, ezerszínű leveleket kölcsönkapó néma fás őszből pedig csendes télbe vezet. A hó-néma télben pedig a kislány megleli az otthonát, ami köré úgy simul a csend, mint ölelés a gyermek köré. De ez a csend már nem üres és nem rémisztő: helye van benne mindennek: ködnek és erdei piros bogyónak, pocsolyának és esőnek, felhőnek és szegénységnek, szélfútta színes falevélnek és néma fának, helye van benne az egész világnak.
Megnézte hát a lány a mesét, és teljesen el volt varázsolva. Ő maga is lett egy kicsit köd, kicsit falevél, lett kicsit eső, kicsit felhő, kicsit lett ő is légyzümmögős-kiflis nyár, kicsit tél és kicsit mindennek helyet adó csend. Eldöntötte hát, hogy világgá kürtöli – vagy legalábbis a városban mindenkinek elmondja, hogy miféle csoda történik a bábok és bábjátékosok földjén. Írt hát egy se nem rövid, se nem hosszú levelet a városlakóknak, amiben elmesélte nekik, hogy mit látott, és arra kérte őket, hogy ha nem hiszik el, hogy ez az előadás valóban egy csoda, akkor járjanak utána!
