A hetvenes meg a nyolcvanas években a Magyar Televízió rendszeresen közvetített színházi előadásokat, felvételről meg élőben is. Úgy gondolta még akkor a hatalom, hogy a színházi élményt azoknak is elérhetővé kell tenni, akik nem férnek be a terembe, vagy vidéken élnek. Péntek este voltak az élő adások, napokkal azelőtt beolvasták a felhívást, hogy a közönség idejében foglalja el a helyét, és megértéssel fogadja a technika jelenlétét, teherautónyi eszköz kellett akkor az élő közvetítéshez, a legkönnyebb kamera is harminc kiló volt, ha nem több. Gondolom, idővel külön tévés szaktudás lett a színházi közvetítés, meg a színészek is tudták, érezték, hogy nem ötszáz ember nézi őket, hanem egymillió. Nincsen semmi a tévében ma este, mondták azok, akikről Hofi Géza is megemlékezett, hogy akkor a fél ország kikapcsolta a tévét... Sok ember lakott akkor még vidéken, azaz mindenki vidéken lakott, aki nem Budapesten. Színházat először a tévében láttam, és nagyon sokáig így maradt ez, szülővárosomban nem volt színház, nem jártak le társulatok, hogy a kultúrotthon deszkáin a népet műveljék vagy szórakoztassák, ráadásul a családomban afféle tiltott gyümölcsnek számított a színház, legalább is a vallásilag meghatározott része így gondolta. Később aztán felnövekedvén jártam mindenféle színházakban, láttam parádés előadásokat, olvastam és szerkesztettem pár színházi könyvet (George Banu), és nem tudom egész pontosan, hogy állok a színházzal. Inkább csak tudom, hogy mi az, de nem érzem, elszalasztottam pár nagyszerű előadást, nem voltam szerelmes egyetlen színésznőbe sem, lehet ezt még ragozni.

És akkor leültem a számítógép elé, bekapcsoltam a fészbúkomat és megnéztem a Sirályt. Annyit szidják az internetet, mint régen a tévét, pedig csak ki kell lépni belőle, ha nem az van, amit az ember szeretne, vagy jóra és jól kell használni, ha már interaktív. Az előadás engem visszavitt a gyerekkoromba, igen, ültem a képernyő előtt egyedül és néztem odabent a csodát, amit nem zavart, hogy egyetlen kamera közvetíti, nem zavart az internetes kapcsolat által okozott fáziskésés, hogy néha megszakad, kockákra hull vagy elhalkul. Nyilván a helyzet, a rendkívüli állapot hozzátett valamit. De a színház mindig rendkívüli állapot, a színház mindig vészhelyzet, mindig éppen történik, úgy ahogy. Az előadásról nem fogok írni és Csehovról sem, nem értek hozzá.

Azt viszont egész pontosan tudom, hogy ez a bizonytalan képernyő – rettegtem, hogy megszakad a közvetítés – engem elvitt innen, ebből a szobából, ebből a megszokott, nyugodt, otthonos helyből, bevonzott abba az imaginárius térbe, helyzetbe, amelyet nem foghatok meg, nem érzem a szagát, nem hallom a háttérzajait, mégis elfogadom valóságnak, fel tudom ruházni mindazzal, ami nem jön át, kiegészítem a magam számára és engedem történni. Futballmeccsen volt régen, amikor jártam meccsre, hogy felugrott valaki előttem és nem láttam a gólt. Néha tízezer ember nem látja a gólt, mert felugrik valaki előtte, de tudja. A meccsre itt nem véletlenül tétetik említés, mert amit a tévében látunk, az egészen más. Ma már tudjuk, hogy ez nem feltétlenül baj. Gondolom, egy színházi közvetítést is több kamerával, váltakozó szögekkel, zummolással lehet elevenebbé tenni. Ez most a maga egyszerűségében azért volt jó, mert olyannak mutatta az előadást, amilyen. Az ember a színházban egy helyen ül, és onnan látja azt, amit, néha féllábon áll, és csak a felét látja, bár az is egész, csak elzsibbad a lába, hogy az életre emlékeztesse. Mert az élet is valamiféle állandó vészhelyzet, a család mindig szétesőben, a társadalom a krízis jeleit mutatja vagy remél egy nagy válságot, megújulás lesz vagy csak izgalom, van elkallódó tehetség és talmi siker, nők vagyunk és férfiak (talán, sajnos, miért? még meddig?). Vidék van mindig, vidékek vagy fővárosok, lent lakunk és felmegyünk, érték ez, vagy csak helyzet, pénz sosincs, sosem elég, amennyi van, pedig hamarosn pénzt fogunk enni, mert semmi más nem lesz. Meddig marad nyitva még ez a kicsi ablak, amiben nem csak azt látom, amit én látni akarok, hanem az is megmutatkozik, ami van?

Jó volt a Sirály a Fb-n. Csehov már mindent tudott. 

(Fotók: Rab Zoltán, Tompa Miklós Társulat)