Ki marad meg, és kit visz el a pestis? Gyakran szoktam ezen a kérdésen töprengeni, amikor egyik kedvenc könyvemet újraolvasom. Camus nemcsak nagy író, hanem nagy gondolkodó is, ezért még kevésbé mindegy, hogy ki az, akit ösztöne életben hagyott, és ki az, akit nem.
Rieux esetében egyszerű a válasz: valakinek mindenképpen életben kell maradnia, hogy elmesélhesse, ami történt. Ishmael a szerencsének köszönhetően éli túl Moby Dick őrjöngését, Horatio, aki barátjával akar halni, Hamlet parancsára. Ha mindenki elpusztul, a történet nem lesz elmesélhető.
Annak azonban, hogy a doktor élve marad, van talán még egy oka, mégpedig az alábbi passzus: „Rieux ugyanazon a halk hangon megjegyezte, hogy ő nem tudja, hogyan beszélt Saint-Just, de hogy az övé olyan ember beszéde, aki belefáradt abba a világba, melyben él, embertársait mindazonáltal kedveli, s eltökélt szándéka, hogy a maga részéről visszautasítja az igazságtalanságot és a megalkuvásokat.” Rambert-nek, a sportos újságírónak mondja mindezt, aki az arabok életkörülményeiről gyűjtene információkat, és az orvoshoz az egészségügy állapota miatt fordul. Az idézetből az derül ki, hogy Rieux egyáltalán nem Saint-Just, csak egyszerűen tisztességes szeretne maradni. Camus-nek rokonszenves lehetett ez a szelíd eltökéltség.
Azt is sejtem, hogy az öreg asztmás miért éli túl a járványt: azért, mert semmi sem érdekli. Lakásában egyetlen óra sincs, az étkezését a borsóval teli lábossal méri (minden tizenötödik után, melyet „egyenletes, kitartó és szabályos mozdulattal” egy üres lábosba tölt, meg kell kapnia az étkét), és egyetlenegyszer utazott volna el, „de már az Oran utáni első állomáson leszállt, mert képtelen volt folytatni a kockázatos vállalkozást”. Akinek az élet nem kaland, az minek éljen? És akkor már minek is halna meg?
Jóval bonyolultabb kérdés, hogy Paneloux atya miért nem menekül meg. A pap minden jel szerint remek ember, hisz abban, amit mond, és segít az embertelen járvány elleni harcban. Ugyanakkor az igaz, bensőséges hit is kiüresedhet, és frázisok gyűjteményévé válhat. A regény egyik csúcspontja az a jelenet, amikor „meghallgatjuk” Paneloux fergeteges, nyomasztó, ostorozó, igazán keresztényi prédikációját; a másik az, amikor a mindig higgadt Rieux egy kisgyermek halála után vadul rátámad: „De azt, remélem, tudja, hogy ha a többiek nem is, de ez az egy ártatlan volt!” Nem nézhetjük absztrakciónak az embereket, egy akármilyen szent szöveg puszta tárgyainak; a szentség, ha van, éppen az egyediséghez való viszonyulásban rejlik. Joshua szavai Pilátushoz A Mester és Margaritában („Az igazság mindenekelőtt az, hogy tenéked, hegemón, fáj a fejed”) mindenkor emberibbek lesznek, mint bármilyen szószékről elmondott dörgedelem.
A kisgyermek halála egyébként a Nagy Inkvizítor legendájára is utal, illetve Ivan Karamazov harcára Istennel: ha a gyermekek szenvednek, akkor ez a világ nem Istené.
Életben marad Grand, a hivatalnok, aki egyetlen mondaton dolgozik már hosszú ideje. Az ő élete még a szó szoros értelmében nincs befejezve, még akkor sem, ha a tökéletesség iránti vágyában valószínűleg hamarabb ér véget, mint maga a mondat.
Nem marad életben ellenben Tarrou, Rieux legfontosabb segítője és legjobb barátja, ez a csendes, értelmes ember, aki naplót vezet, és akinek „egyetlen feltűnő szokása az volt, hogy szorgosan látogatta a spanyol táncosokat és muzsikusokat, akik elég nagy számban éltek városunkban.” Arra gondolok, hogy akinek nincs kit szeretnie (hiszen semmit nem tudunk meg arról, hogy jelenleg szeret-e valakit), annak a jótékonykodó bátorság betölti, teljessé teszi az életét, és amikor a járvány véget ér, már nincs miért itt maradnia.
Az élet persze nem regény, ugyanakkor az ember mégis szeretné azt hinni, hogy van értelme: ha másénak nincs is, legalább a magáénak. Nem minden járvány egyformán veszélyes, de mindegyik szembesít bennünket magunkkal.
