Egy mesét szeretnék elmondani nektek.
Volt egyszer egy város, templomainak tornya volt sok, meredek utcáinak macskaköve számtalan, nyáron színes virágokból kirakott órája, télen gazdagon feldíszített, égig érő karácsonyfája. Még egy vár is volt ebben a városban, ahol habkönnyű tavaszi délutánokon a kisfiúk délceg lovagoknak, a kislányok pedig királyi kertek hercegkisasszonyainak képzelhették magukat. Ám ebben a városban nem csak gyermekek laktak. Élt itt mindenféle ember, amilyet egy városban csak el lehet képzelni: kicsi és nagy, fiatal és öreg. Voltak köztük derűsek, és voltak akik fölött mindig szürkén gomolygó felhők gyülekeztek, amiket rajtuk kívül más nem láthatott, így folyton borongós kedvüket, mikor hangos, mikor hangtalan morgásuk okát senki nem érthette. A város lakói megszokták már itt az életet, és mindenki végezte a dolgát, senki nem volt tétlen.
Gyermek és felnőtt, kicsi és nagy egyaránt dolgozott, iskolába járt, lemosta a tányérról az odaszáradt süteménymorzsákat, és eltették a befőttet télire. Megannyi történet élt és nőtt napról napra a lakásokban, az ajtók mögött, a falak között, és ezeket a történeteket az emberek nem mesélték el egymásnak. Talán azért nem, mert azt gondolták, hogy nincs is mesélnivaló. Vagy azért, mert féltek elmesélni, vagy pedig lusták voltak, ezt senki nem tudhatja. Ám a városnak fájt, hogy a lakói nem mesélnek, és látva a megannyi történetet, folyton csak szomorkodott: mert tudta, hogy akár a gyerekek, mesék nélkül a városok is elmagányosodnak. De nem csak ez fájt a városnak, volt még más is, ami miatt szomorkodott, és amitől úgy érezte, egyre csak zsugorodik: bántotta, amikor a mások számára láthatatlan szürke gomolyfelhők alatt járók-kelők szidták őt. Biztos volt benne, hogy nem akarják őt bántani a lakói, ezek a különös emberek, de attól még fájt neki, amikor véletlenül meghallotta, amint azt mondják rá, hogy „poros város”, „üres város”, vagy egyszer még azt is meghallotta, amikor egy néni azt mondta rá, hogy „öreg”. Törni kezdte hát a fejét a város, hogy mit tehetne, hogy ne bántsák annyit, és hogy kicsit szóra bírja a mesélni nem akaró, lakásuk szépen kifestett falai közé némult lakóit. És akkor egyszeriben eszébe jutott! Hát persze! Volt ennek a városnak egy különleges kis zuga, amit bábok és bábjátékosok laktak, fénnyel játszó, hanggal festő, könnyed szóval mesélő szép emberek. Csupa csoda történt ezen a helyen, aminek a neve Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház volt. Itt a bábok életre keltek, a bábjátékosok pedig, a fénnyel játszó, hanggal festő, könnyed szóval mesélő emberek ezer mese hangján szóltak, játékkal és derűvel kínálva bárkit, aki betért hozzájuk. Eszébe jutott hát a városnak, hogy éppen egy igazán különleges mesét mesélnek ebben a színházban, a Volt egyszer egy-et. Ezt az ezerszínű és bolyhos hangú mesét
Bartal Kiss Rita, Markó Róbert és Sipos Kati varázsolták színpadra és Máté Angi meséi alapján Bonczidai Dezső, Cseke Péter, Gáll Ágnes, Gönczy Katalin, Halmágyi Éva, Máthé Rozália, Szabó Dániel mondják, Kiss Erzsi zenéjére, Györfi Csaba koreográfiája alapján éneklik, dúdolják, táncolják, sétálják el a kíváncsiaknak.
Hírül vitte hát ezt az előadást a város egy lánynak, akiről tudta, hogy rajong a mesékért, és legszívesebben egész nap a mesék nyugalmas-tiszta vizén csónakázna. És elment ez a lány megnézni a Volt egyszer egy-et, és amit ott látott, valóban csoda volt!
Egy kislányt látott, aki a világ tágasságától és ürességétől megrémülve útnak indul, hogy azt a se eleje se vége teret, amit a félelem belak és kisajátít, megtöltse valami mással. Mert minél többet pakol az ember a világból a maga körül elterülő tágasságba, annál kevesebb hely marad a félelemnek. Útnak indul hát a kislány a hideg télben, és útja az ezerszínű dalos ködön keresztül a lágyan kibomló tavaszba, lágyan kibomló tavaszból pedig a sósperec-kifli-légyzümmögéstől dagadó nyárba, légyzümmögéstől dagadó nyárból pedig dalos fáktól ezerszínű leveleket kölcsönkapó néma fás őszbe, ezerszínű leveleket kölcsönkapó néma fás őszből pedig csendes télbe vezet. A hó-néma télben pedig a kislány megleli az otthonát, ami köré úgy simul a csend, mint ölelés a gyermek köré. De ez a csend már nem üres és nem rémisztő: helye van benne mindennek: ködnek és erdei piros bogyónak, pocsolyának és esőnek, felhőnek és szegénységnek, szélfútta színes falevélnek és néma fának, helye van benne az egész világnak.
Megnézte hát a lány a mesét, és teljesen el volt varázsolva. Ő maga is lett egy kicsit köd, kicsit falevél, lett kicsit eső, kicsit felhő, kicsit lett ő is légyzümmögős-kiflis nyár, kicsit tél és kicsit mindennek helyet adó csend. Eldöntötte hát, hogy világgá kürtöli – vagy legalábbis a városban mindenkinek elmondja, hogy miféle csoda történik a bábok és bábjátékosok földjén. Írt hát egy se nem rövid, se nem hosszú levelet a városlakóknak, amiben elmesélte nekik, hogy mit látott, és arra kérte őket, hogy ha nem hiszik el, hogy ez az előadás valóban egy csoda, akkor járjanak utána!
Szeretettel,
Imre Eszter
2020. március 6.
Marosvásárhely
(Fotók: petofiprogram.hu, kultura.hu)
