A Látó szépirodalmi folyóirat blogja

Látó-blog

Vicsai Zsolt: A dán szemfülesek

2021. június 27. - 1...1

Szegény oroszt még a dán is húzza – mondogattam magamban a dán-orosz meccs után, a játék elején ugyanis nem gondoltam volna, hogy négyet kapnak az oroszok. Masszív védelmükről eleinte lepattantak a dán támadások, a középpályán gyorsan átjátszották a labdát, veszélyes helyzeteket is ők kidolgoztak ki hamarabb –  a „legjobb védekezés a támadás” elve szerint fociztak. Annyira meg voltak győződve taktikájuk eredményességéről – nekik elég lett volna egy sovány győzelem vagy akár egy döntetlen is –, hogy a 20. perc környékén már időhúzási technikákat is alkalmaztak. A dánok viszont kitartóan szembementek az összes trükkel és az ellenfél időnkénti erőfölényével is. Makacs türelemmel keresték a réseket az orosz védvonalakon, és ha makacsságuk nem is vezetett mindig eredményre, akkor hát egy-egy fiatal(abb) játékosuk szemfülessége segített rajtuk: előbb a 21 éves Damsgaard ívelte át okosan a labdát a kapuja előtt csellengő orosz kapuson, majd Yussuf Poulssen használta ki az egyik bealvó orosz pontatlan hátrapasszát.

A dán szemfülesség a nyolcaddöntőben is megmutatkozott a walesiek ellen. Szintén egy jól csavart, távoli lövéssel és egy összezavarodott walesi védővel hozta össze a 2–0-ás vezetést a 23 éves Kasper Dolberg, ami pedig utána következett, az helyenként a Louis van Gaal-féle Ajax Amszterdam játékára emlékeztetett: jókedvükben ezek a dánok is úgy gyalogoltak az ellenfél kapujáig, mint a 90-es évek közepén Litmanen és játékostársai.   

Hogy meddig jut a dán válogatott az EB-n, nem az én tisztem megjósolni. Azt viszont, hogy a Christian Eriksennel történtek ellenére mégis magára talált ez a csapat, azt talán egyre többen észrevették már. És nyilván azt is, hogy bármiféle szemfülesség technikai tudás nélkül fele annyit sem ér! Sikert nekik továbbra is; nekünk, focikedvelőknek pedig további őrületes gólokat!

Demény Péter: A zuhanás a repülésben

Ez a német válogatott maga volt a szégyen: egy nem méltó ellenféllel kell játszania egy fegyelmezett csapatnak, ezt éreztem. Semmi villanás, semmi fantázia, ezerötszáz beadás, luftok, halott átlók, rémes átadások.

De az egész úgy indult, zuhogó esővel, bőrig ázott játékosokkal, hogy sejteni lehetett: ebből vagy remek meccs lesz, vagy pocsék. Inkább pocsék lett, legalábbis a németek mindent megtettek, hogy az legyen. A magyar válogatott viszont, amelyikben szintén nem volt egy Détári vagy egy Törőcsik, tisztességes játékkal, fáradhatatlanul küzdött az utolsó pillanatig.

ezgif-4-3d2e5d81ae15.jpg

Engem ez utóbbi lepett meg a legjobban. A magyar labdarúgás rákfenéje volt, hogy a focisták soha nem bírták végig, a második félidőben elkezdtek sétálni, rosszul passzolni, nem szaladni azért, amiért csak lépni kellett volna. Ezúttal nem; és talán ez Marco Rossi legnagyobb érdeme.

Nem zuhantak össze, holott ettől Hajdú B. is tartott. Az első egyenlítés után rúgtak még egyet; és még rúgtak volna egyet, ha van idő. Gulácsi mindent kivédett, Szalai pompásat fejelt, Schäfer András kiharcolta a gólját. Sokkal inkább megérdemelték volna a továbbjutást, mint a tehetetlen és tehetségtelen németek.

De hát a foci már csak ilyen: igazságtalan és gyönyörű. A barátom azt mondta, ő a magyar szivárványokkal tart – az este felragyogtak.

Kerényi Tamás: Közös üvöltés

Számolom a hátralévő perceket. Kint sötét, elhagyatott az angol utca, még autó is ritkábban jár. Hiába, EB van. mindenki a televízió előtt, villog az összes ablak, a csendbe időnként belehasít a házak üvöltése. Gól lehet, esetleg kihagyott helyzet. Nem tudom, én nem nézem. Aztán reggel elolvasom az összefoglalót, hiszen megyek a börtönbe. Csokira gyúrok, keksz, nyalóka, ilyesmi. A rabok első kérdése ezekben a hetekben mindig ugyanaz: láttam-e a tegnapi meccset? Múltkor egészen hitelesen adtam elő, készültem előre. Amúgy akkor tudták meg, hogy Magyarországról jöttem. Nahát, pedig egészen skót az akcentusod. Kérsz valamit?, fordult felém a narancssárga kezeslábast viselő öreg rab. Friss eresztés, egy-két hete lehet itt, még darabosan mozog, de majd erőre kap attól a sok krumplitól, amit hozok a teherautón. Jártam azelőtt Budapesten, bor, folyóra néző szalloda, ábrándozott, elnézve a szögesdrót felett. Négy évet leszek itt, súlyos testi sértés, tudod, a konyha elég feszült hely, szakács voltam, leütöttem a főnököt. Tessék, csoki, nyomott kezembe egy marékkal. a börtönőr nevetett, mikor felmutattam a halom édességet, aztán legyintve eresztett tovább. Ide szigorúan tilos behozni bármit, a kapunál motozás, néha egy kutya megszaglász, és mindent a szekrénybe kell zárni, mobil, hátizsák. De olyanról még nem hallottam, hogy kifelé visznek, ráadásul a rabok adják. Mindjárt este tíz, aludnom kéne, négykor kelek, és nagyon remélem, nem lesz hosszabbítás. A papírvékony falakon át a legkisebb zajokat is hallani, kis-britannia. Ránézek a hírekre, döntetlen, lefújva, hálisten, takaró. Így talán a tombolás elmarad ezúttal, továbbra is csendes a kertváros. Elalvás előtt fejben labdarúgás, tehát egy-egy, gólszerzők neve, kihagyott helyzetek, aztán a másik meccs eredményét memorizálom. Nagyon érdekel a foci, legalább annyira, mint a kereszténység és a homoszexualitás. Mind rettenetesen távol áll tőlem, és így, mint idegen világok, eltérő életformák, felkeltik a kíváncsiságom. Vajon milyen lehet, ábrándozom néha, közösségbe tartozni, mellemet verni és a kocsmaasztalt, közös üvöltés a srácokkal a képernyőre szegezett szemmel. Előttem söröskorsó, esetleg a lelátó mámorító mélysége. Tudom, a törzsi háborúk köszönnek vissza megszelídített formában, aki férfi, harcolni akar, ez a vér, a gének üzenete. Tényleg, mi a baj velem? emésztem magam, nem jön az álom. Felkelek megnézni egy videót, a háló kéjesen feszül, ahogy a labda lassan, de keményen belényomul, a vádlik íves hajlata, síp a szájban, mégse érzek semmit, nem izgat fel a dolog. De lehet, holnap délelőtt kapok cukorkát, a drogkereskedő múltkor egész kartonnal adott.

Nótáros Lajos: Mi lenne, ha...

Kicsit megkésve talán, latolgatok…

Valójában nem is, csupán kilépek a keretek közül. Mint Nádas Péter a Temetésben.

Mintha…

Mi lenne, ha Macedónia nyerné az EB-t?

Hát az lenne az igazi. Napjaink gordiuszi csomójának az átvágása, a legendák visszatérése, Sándor végső megdicsőülése. Még akkor is, ha ez a török-görög-macedón feszültség további eszkalációját eredményezné.

Enyhítené a nemzetközi helyzet fokozódását Törökország győzelme. Amolyan kárpótlás Bécsért, végre meghódítanák Európát. És Európa megtudná végre, mi veszett el Mohácsnál.

Igen ám, de a lengyelek most is ott vannak. Ha nem is Sobieski vezeti őket, de szárnyas huszárjaik azért még vannak a fociban. Csak egy látó hiányzik, hogy essünk túl gyorsan az otromba szóviccen.

Hogy a finnekről már ne is beszéljünk. Meg az oroszokról. A hosszú téli háborúkról. Hiába kaptak ki most tőlük, ha megnyernék, a szauna világjelenséggé nőné ki magát, és Télapó minden évben hozna nekünk egy tökéletesen fagyasztott focilabdát. Az oroszokról kár hosszasan beszélni. Vert helyzetből nyerni számukra maga az élet.

20210613hollandia--ukrajna-foci-eb15.jpg

Nézzük inkább Ukrajnát. Így talán sikerülne valamilyen módon kijátszani Putyin éberségét, és amúgy suba alatt belépnének az EU-ba. Szóval, lenne itt tét. Ezt elmondhatjuk Szlovákiáról is. Végre kiderülne, hogy valóban minden szempontól önálló népről, nemzetről, országról van szó, nem amolyan szakadt rokonról. Osztrák, magyar, cseh, de rokon. Na és az osztrákok? Hát az lenne az igazi Anschluss. Valami hasonló lenne akkor is, ha Skócia vagy Wales nyerné. Talán az utóbbiak még maradnának pár évig a brit unióban, de Skócia azon nyomban kihirdetné függetlenségét. Már jó ideje egy megfelelő alkalomra várnak. Na, ez az lehetne.

Lassan elérkeztünk a meglepetések területére, itt már olyan csapatok tanyáznak, melyek győzelme nem a csodák világához tartozik. Még úgy sem, hogy a dánok már igy is a tragédia hősei, és feltehetőleg azok is maradnak. Na de a svédek, még Ibra nélkül is, bármikor képesek visszaszerezni a vikingek dicsőségét. Hogy a csehekről már ne is beszéljünk. A horvátok VB-döntőt játszottak és mi pontosan tudjuk róluk, hogy bármire képesek. Svájc pedig gyanús, roppant gyanús. Mi lesz ezek után a bankokkal?

A többiekről már nem érdemes szót ejteni. Bárki nyerné közülük, csak növelné a világon egyre inkább elhatalmasodó unalmat és semmit. Az előre láthatót, a kiszámíthatót, a reménytelenséget. Az érzést, hogy a világvége elkerülhetetlen.

Apró remény azért Hollandia, Belgium. Ha másért nem, legalább azért, hogy még egyszer elhiggyük: nem csak a százéveseké a világ.

Na és Magyarország, kérdezi most a kedves olvasó, aki mindezek ellenére eljutott idáig.

Hát ez az! Ezt kérdezem én is…

(Kép forrása: origo.hu)

Török F. László: Nemzetről, labdáról, játékról, szimpátiákról

Hát milyen egy irracionális játék ez a foci, nem? És itt most nem is feltétlenül arra gondolok, hogy meglett férfiak őrülten, egekbe emelt kézzel ünneplik magukat kétszer-háromszor átlagban egy meccs alatt azért, mert túljártak a másik eszén, meg arra sem, hogy 22 felnőtt 90 perc alatt kerget egy labdát, és amikor végre eléri, és az övé lesz, ahelyett, hogy megtartaná, odaadja a másiknak. Hanem arra, hogy mi, szurkolók, a fanek, a tifosik (vagy B-közép, vagy ultrasii, és még ki tudja, hány kifejezéssel illetett emberfajta), mennyire irracionálisan választjuk meg néha szimpátiáinkat, és mennyire érthetetlenül vagyunk oda ezért vagy azért a csapatért. Mert hát ki tudja megmondani, hogy miért lettem én már tizenévesként mindörökre a Milan tifosija, és utálom egyben az Inter-t. És nekem miért a Barca több, mint egy klub (mas que un club), és miért a fiam a halálig tartó Madridista? És miért kérdezte sírva, potyogó könnyekkel a másik, focihoz azért lazábban kötődő kisfiam úgy tízévesen, mikor épp focicsapatok mezei közül válogattunk mindenkinek, hogy: Bayernes nincs? És miért épp a velszieknek (így írják?) szurkoltam négy éve az EB-n, pedig hát Arany János ide vagy oda, azért sok közünk nincs ehhez a néphez, amelynek még országa sincs?

1624110755-gsjh8ppdo_md.jpg

Tovább

Vicsai Zsolt: Fociból egyelőre ennyi

A hiú ábrándok és lesgól-örömök másnapján a tanterem mélyéből váratlanul íveli elém kérdését Artúr: miért ácsorogtam a téren előző este, miért nem néztem a meccset valamelyik teraszon? Mondom neki, hogy nyolcesztendős lányom is van, akinek a mozgásigénye előbbre való bármiféle meccsnél; amikor riadót fúj, nincs apelláta, menni kell, őt bicikliztettem a téren, de egyébként a második félidőre hazaértünk, kábé negyvenöt percet én is adóztam a nemzeti érzületnek. Vallomásom után meghümmögtük a végeredményt, de később leesett a tantusz, hogy mire vonatkozhatott még a srác kérdése: az ő világnézetében az, hogy magyar irodalmat népszerűsítek, elválaszthatatlan attól, hogy Magyarország fociválogatottjának minden EB-s mérkőzését végignézem (s esetleg még őrjöngök egyet a Facebookon is).

1623835628-temp-aihgkg-20210616-815-543-90-zc.jpg

De hadd térjek vissza a második félidőre. Nem a játék, nem a taktikai megoldások (és megoldatlanságok) szempontjából, hanem saját tévénézői fókuszomból. Eleinte magyar kommentárral próbáltam izgalomba jönni, de mikor Hajdú B. elkezdett ugyanúgy szurkolni a bírónak, mint saját válogatottjának, inkább lenémítottam a készüléket. Később átkapcsoltam a Pro Tv-re, mert kíváncsi voltam: vajon ott hogyan értékelik a magyarok teljesítményét? Gulács (!) – bizonyára a gulaș-sal keverik a nevét – sok elismerést kapott, a többiek magabiztos védekezése szintén. Nemhiába olasz az edző – konstatáltam magamban, de közben azon is hüledezni kezdtem, hogy a portugálok tényleg megelégednek-e a 0–0-lal. (Ebbéli vélekedésemet a Pro Tv-s Ioana Cosma megjegyzése is alakította, a portugál hullámok ugyanis neki sem tűntek túlzottan viharosnak...)

Jött aztán a 84. perc meg a többi, a hosszabításban végül ismét Hajdú B. utópiáival „szórakoztattam” magam, de azért türelmesen végigasszisztáltam, amint Szalai Ádám egyre eltévelyedettebb és harmatos tekintettel énekli a himnuszt a szurkolók fekete pólós tábora előtt. Ennyi volt, mert több nem nagyon lehetett.

Ebből a meccsből számomra elég volt a második félidő is. Különben egyre inkább gyökeret ver bennem egy gondolat, amit egy sporttanár kollégám mondott néhány éve: ő egyre ritkábban néz focit, mert a teniszhez vagy a kézilabdához képest ez egy lassú sport, túl sokat kell várni egy-egy találatra. Egyelőre az idei EB számomra is eléggé lassúnak mutatkozik, az este 10-től kezdődő spanyol–svédből például csak a himnuszok dallamvilágáig jutottam. Ami érdekfeszítőbbnek ígérkezik, az a csoportkörök befejeztével a belgák, az olaszok, esetleg a portugálok, a franciák vagy az angolok teljesítménye, az ő játékukat élmény lenne július elején is követni.

Brassai Zsombor: Foci női hangon

És mégis van olyan, hogy tévé-focit nézek. Amikor várhatóan széltében-hosszában arról lesz szó a közösségi médiában. Most éppen a magyar-portugál nyitómeccsről. Nyilván nem a kvázi mérkőzésről volt/van/lesz. Persze azzal együtt, hogy nem minden irodalom, ami mögöttes tartalmaktól terhes. Inkább frusztrált, s ilyenként inkább a pszichológia tárgykörébe tartozik. De most nem erről van szó. Talán. Román csatornán néztem a közvetítést. Feltételezem, hogy trendről van szó, és nem első eset, hogy két különböző nemű speaker igyekezett a figyelmet arra elterelni, amit látni kell, de számomra újszerű és üdítő volt a nő. Gondolom ez a hetero felállás amúgy jól ki van agyalva, mert tök jól működik. (Próbáltam a feleségem ennek apropóján meggyőzni, de őt ez sem hozta izgalomba – te sem azért nézed, mármint a meccset, mondta – s ebben igaza volt, de a nő hangja, hozzáállása, attitűdje, rátermettsége, és igen, felkészültsége is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy elviselhető legyen például a magyar térfélre szorult, egy kapura játszott első félidő, és beismerem, hogy arra is, hogy ne azért nézzem, amiért nézni akartam.)

ioana-cosma-prima-femeie-comentator-la-euro-2020-mesaje-vedetelor-pro-tv-au-devenit-virale_5_size24.jpg

Tovább

Mărcuțiu-Rácz Dóra: Magyar drukkereknek magyar könnyeket

Sosem gondoltam volna, hogy valaha tanulságosnak fogom vélni a focit. A sport természetéből eredően „nem lehet” tanulságos, ez csupán holmi izzadtságszagú macsó erőpróba, mediatizált ketrecharc véget nem érő szponzorviadalokkal, hazafiságnak maszkírozott gyűlöletcunamival, melynek zajában jól meg lehet úszni pár jóval zajosabb törvénymódosítást. Sokan nem is azt várnák el tőlem, hogy megértsem a foci működését, szépségét, vagy netán levonjam mindezek tanulságait, elvégre nőként nagyszerűen beleillenék a focikritikus narratívába, és még puhapöcsűnek sem hívnának miatta. Ha mégis fociról kell beszélni, írhatnék arról, hogy Ronaldo nagyvonalúan visszautasította a kólát egy sajtótájékoztatón (a legenda szerint azóta magyar narancs helyett a marketingesek könnyei ízesítik a lime-os kólát), vagy arról, milyen gyönyörűen nem-tévébeillő gesztussal takarták ki a kamerák elől az életéért küzdő Christian Eriksent csapattársai (egy másik legenda szerint Bognár Györgynek adományozzák Ronaldo bontatlan kólásüvegeit, ha megígéri, hogy nem lép tévéstúdiók vagy haldokló emberek közelébe). Ilyen szép, érzelmes dolgokról írhatnék. 

download-2021-06-15t212031_471-1-1000x550.jpg

Tovább

Egressy Zoltán: Tüskés annak minden ága

A metrólejáratnál népdalt énekel valaki, a dalocska a marosszéki kerek erdőről szól, amelyben, mint ismeretes, madár lakik, tizenkettő, a középkorú férfi előadó előtt kis doboz, nem látom, hogy bárki beledobna valamit, legalábbis az alatt a másfél perc alatt, amíg a szemem előtt van, de mintha nem is ezért csinálná. Különösebb átélés nem tapasztalható a részéről, körülötte nem kevés rendőr őrzi a rendet, szerencsére nincs dolguk, körülbelül egy órája ért véget a meccs, a kedélyek némileg már lecsillapodtak.

326639-cr.jpg

Egyre ritkul a metró felé igyekvők népsűrűsége, “a csapat tizenkettedik tagja”, a közönség hazafelé tart, legalábbis a nagy része, az erdő, erdő, erdő hallatán lassítanak néhányan, csodálkoznak és mosolyognak, hogy jön ez ide, mi ez a performansz, a csárdás kis angyalom sornál valaki táncolni kezd, portugál az illető, a tánc nem önfeledt, inkább finom és játékos, egyszerre vidám és szomorkás, a portugálok általában nem tombolva örülnek, most különösebb okuk sincs rá, végül is semmi extra nem történt, három góllal nyertek, a papírforma érvényesült. Nyolcvannégy percig bírta a magyar csapat, még gólt is lőtt, igaz, lesről, a magam részéről fel sem álltam, nem úgy a körülöttem lévők, bár ők is látták, hogy les, de hátha nem jelez a partjelző, a bíró és a VAR sem, mindig csodákban bízunk, de csodák nincsenek, vagy csak ritkán. Aztán jött három gyors gól. Egy szerencsétlen, egy védhetetlen és egy végsőkig kijátszott. A metrón több portugál utazik a belváros felé, némi rezignáltsággal figyelik a náluk sokkal élénkebb, hangoskodó, de különösebben bosszúsnak és csalódottnak nem tűnő magyar szurkolókat, nincs gond, senki nem köt bele senkibe, nem úgy, mint a meccs alatt, amikor a nézőtéren sokan szokás szerint Ronaldót szapulták, mint mindig, ha lehetőségük van rá azoknak, akik az álló labdát sem találnák el, dalolja ki nevét a babámnak, ők dalolják, meg persze le is buzizzák, pont ezen a napon, amikor sikerült egy szégyenletes, a homoszexualitást a pedofíliával összemosó törvényt elfogadni, kórusban szidják, pedig milyen reménykeltő volt, hogy nem fütyülték szét a portugál himnuszt, de aztán Ronaldo labdaérintései éles füttyöt váltottak ki, vajon mi szükség erre, ő valamiért régen közellenség, valószínűleg egyszerűen azért, mert jó, és ez komoly frusztrációt okozhat, a fütyülők soha nem lesznek olyanok, mint ő, sikeresek, kvalitásosak, saját területükön a legkiválóbbak közé tartozók, és ez tud fájni, de erről miért tehet ő, Ronaldo, aki mellesleg rengeteget jótékonykodik, magyar gyerekeknek is segített, mindegy ez is, hőzöngeni egyszerűbb, mint elismerni valakinek a nagyságát akár szakmailag, akár emberileg. Nehéz az élete annak, aki akár felfelé, akár lefelé kilóg a sorból. Volt még egy szégyenletes dolog, a legjobb volna elfeledni, a portugál gólok után műanyag söröspoharak repkedtek a játéktér felé, ez is gáz, de az mindennek az alja volt, amikor a vendégek cserejátékosait is célba vették. Csárdás kis angyalom, érted fáj a szívem nagyon.

süti beállítások módosítása