„Mit mondtál? Nem hallottam jól! Mondd csak még egyszer! Mi nem tetszik, mi az, ami egyhangú?!” Belevésődtek a fejembe ezek a mondatok és a hozzájuk kapcsolódó jelenetek.

Nemrégiben egy kolleganőm ajánlotta, hogy nézzem meg a Tina élete című filmet. Figyelmeztetett, hogy felkavarja a lelkivilágomat, mivel tudnivaló rólam, hogy az érzékenyek táborát erősítem. Valóban nagyon megérintett a film.

Kislányként az édesanyja ott hagyja őt a nagymamánál, csak a nagyobbik lányát vitte magával. Miért őt hagyta ott? Miért szerette jobban a nagyobbik lányt? Nem tudni… Egy hat év körüli kislánynak mekkora trauma lehet ezt megélni? Bele se tudok gondolni, én, aki egy biztonságos családban nőttem fel.

Miután a nagymama meghal, aki az egyetlen biztos pont az életében, az édesanyjához és a nővéréhez költözik. Az anyja mogorván várja, a nővére szeretettel. Jól látszik a társadalmi különbség a nagyvárosban élő, jól kereső nővér és anyuka páros, illetve a nagymama kis nyugdíjából felnevelt Anna Mae között. Még egy plusz csapás Anna Mae-nak, de ő mindezek ellenére is szeretettel közeledik édesanyjához. Nagyon szomjazik a szeretetre és a családra.

Ike Turnerrel egy bárban ismerkedik meg, ahol a férfi minden este fellép a zenekarával. Női énekesnőt keres maga mellé, s Anna Mae-t választja ki a közönség soraiból. A naiv kis Anna Mae beleszeret, hiába mondja neki mindenki, hogy egy nőcsábász.

A lány nevét megváltoztatják Tina Turnerre, és megalapítják az Ike és Tina Turner Revü zenekart. Tina hangja, tánctudása, szépsége repíti ki Ike-ot a füstös kocsmai zenélésből. Természetesen Ike a nagyközönségnek saját magát fényezi, és nem vallja be, hogy Tinának köszönheti, hogy közismert lett, sőt mások előtt mindig szidja, hogy rosszul énekel; azt mondogatja, hogy ha úgy énekelne, ahogy ő mondja neki, akkor nagyobb sikerük lenne. Tina sincs tisztában a saját tehetségével, mivel elhiszi, hogy semmi sem az ő érdeme. Ike a lelke mélyén tudja, hogy Tina nélkül még mindig a bárba énekelgetne és várná, hogy valaki felfedezze – ennek ellenére egyáltalán nem hálás a feleségének, hanem féltékeny rá a szokatlanul karcos, mély hangja miatt. Féltékenységét és kisebbségi komplexusait Tinán vezeti le (amikor épp nem drogozik), és Tina éveken keresztül tűri, hogy férje súlyosan bántalmazza akár nap mint nap. Az elején azzal magyarázza férje viselkedését, hogy sok stressz éri és sok helyen kell megfelelnie, el kell tartania a családot és emiatt ilyen ingerült. Odáig fajul a dolog, hogy Tina már nem vonzódik a férjéhez, emiatt Ike megerőszakolja, ezekután Tina öngyilkosságot kísérel meg, de az utolsó pillanatban megijed és mentőt hív. Ike ekkor is „nagyon aggódik felesége miatt”, kedvesen azt hajtogatja neki a mentőben, hogy „nehogy meghalj, mert megöllek”. Ezt várjuk a szerető férjünktől, amikor épp haldoklunk, nem?  Azt talán meg sem kell említenem, hogy amiatt „aggódik” ennyire, mert egy csomó fellépés vár rájuk, ami rengeteg pénzt jelent.

Tina mindennek ellenére gyermekeit és Ike előző házasságából származó négy fiát is tisztességgel, szeretettel neveli fel. Az előző házasságból származó gyermekeket édesanyjuk ugyanúgy elhagyta, mint ahogyan anno Tinát hagyta el az édesanyja.

Fellépés előtt mindig minden egyes sérülést sminkkel eltüntet, nehogy kiderüljön, hogy Ike bántalmazza, az újságíróknak adott interjúiban is mindig csak dicséri a férjét. Folyton azt mutatja a külvilág fele, hogy minden rendben van köztük. A közeli ismerősök, rokonok, zenésztársak pedig hiába tudtak a bántalmazásokról, nem szóltak soha semmit, nem keltek Tina védelmére. Éveken keresztül nézték, ahogy megveri Ike előttük, tűrték azt is, hogy megalázza minden egyes mondatával. Számomra felfoghatatlan az, hogy senki nem védte meg, senki nem szólt közbe, nem szállt szembe Ike-kal. Még a férfiak is végignézték, ahogy ököllel megüti, felpofozza, cipője sarkával püföli, végigrángatja az egész házon. Egy bizonyos ideig az ember valóban úgy gondolja, hogy az ő dolguk, nem szólok bele, az ő életük, de amikor már éveken keresztül előtted bántalmazza valaki a feleségét, akkor már csak emberségből is megpróbálod leállítani vagy rendőrt hívsz, gondolom én… Talán én gondolkodom rosszul. 

Tina megpróbált megszökni Ike elől, de minden próbálkozása kudarcba fulladt, valamilyen módon mindig megtalálta őket (mindig a gyerekekkel szökött meg).

Az öngyilkossági kísérlete után meglátogatja a nővére és felajánlja, hogy hozzá bármikor elmehet, akár a gyerekekkel együtt is. Tina egyszer ráveszi magát és elmegy a nővéréhez, elbeszélgetnek, és a nővére megmutatja Tinának, hogy ő hogyan szokott imádkozni (buddhista). Azt is elmondja neki, hogy ha imádkozik és hisz, akkor bármit meg tud csinálni, bármin tud változtatni. Tina ezután beleássa magát a buddhizmus rejtelmeibe és valóban erőre kap.

Visszaüt, amin Ike meglepődik, mivel addig nem volt ilyenre példa. Úgy összeverekednek a kocsiban, hogy mire a hotelhez érnek, ahol megszálltak volna nem ismerik fel őket, annyira véresek mind a ketten. Ez az a pont Tina életében, amikor eldönti, hogy eddig és nem tovább. Ike lefekszik aludni, Tina kilopózik az apartmanból. „Mrs. Turner!” – szól utána valaki; ekkor tudatosul benne, hogy ő többé nem akar Mrs. Turner lenni, emiatt elkezd rohanni ki a hotelből, árkon-bokron keresztül egy kevés pénzzel a zsebében. Meghúzza magát egy kis panzióban, ahol a tulajdonos megsajnálja, és nem kér el tőle egy fillért sem. Ezután beadja a válási papírokat. Nem kér semmit, csak azt, hogy a művésznevét megtarthassa. Ike nem akarja megengedni, de a bíróság végül úgy dönt, hogy megtarthatja a Tina Turner nevet.

Szólókarrierje kezdetén eldönti, hogy zenei stílust fog váltani: amennyire csak lehet, el akar távolodni Ike-tól. A „What’s Love Got To Do With It” című dallal fut be, ezek után nevezik el a Rock’n’Roll királynőjének. A mai napig így tartják nyilván a köztudatban.         

Mint már mondtam, nagyon megérintett ez a film, biztosan a könyvet is el fogom olvasni. Nem könnyű egy százhúsz perces filmben összesűríteni húsz-harminc évet, rengeteget kell mazsolázni, hogy melyek a legfontosabb történetek, fordulópontok egy ember életében. Egy könyvben másként van ugyanúgy.

(Fotó: Usatoday. Tina Turner a Wembleyben, 1990-ben)