1944. augusztus 23-án a román király sikeresen levezényelte országa kiugrását a második világháborúból, úgy tűnt, vesztes pozícióból a győztesek oldalára került. A szovjet hadsereg meg is szállta íziben Romániát, és mindjárt a Maros vonalán voltak. Kétségbeesett német egységek harcoltak mindenfelé és megpróbáltak visszavonulni, a ploiești olajkutak lángoltak, az Árpád-vonal zseniálisan kiépített erődítései fölöslegesnek bizonyultak, a német és a magyar hadsereg alakulatai másfél hónap alatt feladták édeserdélyt. Menekült mindenki, amerre látott, sokan voltak hősök, csak már nem igazán volt miért harcolni, de a vérengzés még eltartott hosszan. Valamikor nemzeti ünnep is volt miatta, mi magyarok zúgolódtunk, hogy bezzeg a hitszegők és az árulók. Kevesen beszéltek arról, hogy vitéz nagybányai Horthy Miklós is próbálkozott a kiugrással, de nem hallgatott rá a vezérkar.

Az viszont meglep, hogy a kortárs Romániának ma már ez a történet alig jelent valamit, a nemzeti emlékezetből együtt kopott ki a kommunista párttal meg a királlyal. Trianon viszont fontos történet lett, amiről két-három évtizeddel ezelőtt senki nem hallott, vagy nem akart hallani. Trianon annyira fontos történet, hogy Romániában is hoztak róla törvényt – itt örömünnep. Meg se haragudjatok, feleim, én ezen csak röhögni tudok, ha magyar vagyok, ha román.

A régi szép időkben augusztus 23-án szedtük fel a pityókát (krumpli, burgonya, cartofi, potatoes, stb.). Azért volt ez így időzítve, mert a természet, és mert akkor adtak szabad napot. Nem kellett bemenni a gyárba és az irodába. Rohant is a nép ki a kertbe, menteni a menthetőt, vettünk sört és virslit, jó volt, miccset akkor mi nem ettünk, de mások helyettünk is. Elvégeztek a háziasszonyok pár fontos befőzési meg takarítási műveletet, a férfiak ittak – nyilván, de már akkor is voltak, akik a nőknek segítettek befőzési és gyereknevelési munkálatokban, nem annyian, ahányan kellettek volna, és nem is mind voltak ilyenek, de azért voltak, ezt ki kell mondani.    

Az nem szép, hogy 1939. augusztus 23-án írták alá a Molotov-Ribbentropp paktumot is. Felosztották maguk között Lengyelországot, meg felosztottak mindent, amiről úgy gondolták, hogy - a fasiszta Németország és a kommunista Szovjetunió, voltak közös gondolataik és közös törekvéseik. Akkor erről elég sokan tudtak, aztán meg ötven évig senki nem beszélt róla, de mégis az lett belőle, ami. A katyn-i erdő lett. Aki lengyel tisztet nem a németek lőttek agyon, azt a szovjet. Ma sem tud erről az ember értelmes dolgot mondani, a nyilvánosság még nem ismerte a tömeggyilkosságok pontos logikáját, nem tudták, hogy ez ilyen egyszerű. Abban az időben még a tömeggyilkosság nem volt megszokott és magától értetődő. Voltak technikai akadályai. Például egy orosz hóhért azért ítéltek el, mert azt találta mondani, hogy a német pisztolyok jobbak, mint a szovjetek (Szolzsenyicin szíves közlése). Nade ilyet nem szabad mondani, amikor német pisztoly csöve irányul(hat) az ember tarkójához, bírósági ítélet, jogállam, az ártatlanság vélelme, sejehaj. J.B. Shaw, J.P. Sartre, Lukács György – tudjuk. Mindent tudunk már.

Amikor viszont a románok negyedik és utolsó királya levezényelte a háborúból való kiugrást, ő még nem tudta, hogy Erdély ugyan meglesz, de minden egyéb elveszett. Húsz éves volt, ügyes fickó, bár a történelem ellene dolgozott, és tulajdonképpen mindenki. Elképesztő mennyiségű érme van az arcképével (1946), az inflációnak azt a mértékét ma már nem értjük, most csak egy kissé félünk tőle, én már a saját életeben is láttam, a nagyapám háromszor, ilyen ez.

Nem félek, a kürt rianását... Nem kell félni, sem pedig megijedni. Európában háború többet nem lesz, mert nincsenek elegen a legények, akik a sárban, vízben és mocsokban hosszan, jutalék nélkül is hajlandók. Vér, persze. Nem lesz többet háború, ki van ez mondva, minden meg van téve, el van követve. Csakhát. Annyi lövöldözős filmet néztek. Az ember nem azért néz filmet, mert kíváncsi arra, hogy mit mutatnak, hanem azért mutatják, mert pontosan tudják, mire kíváncsi. Milliók vagyunk.

1944. augusztus 23-án a román király bezáratta Antonescu marsallt a bélyeggyűjtemény termébe. A világ egyik fontos gyűjteménye volt, ablaktalan szoba. Románia kiugrott a háborúból. Ezért kapta meg Erdélyt újra, vagy sem, ezt nem érdemes firtatni. Antonescut átadták a kommunistáknak, az átállásban ennyi volt a szerepük, azután Antonescut agyonlőtték, mint egy kutyát, nem a szovjetek, hanem a sajátjai. Később egy másik diktátort is, akinek szintén volt marsallbotja, bár sosem volt katona, őt is a sajátjai tették el láb alól. Hát ki más? Minden közkatona a tarisznyájában hordja a marsallbotot. Ezt egy olyan diktátor mondta, aki tudott valamit, állítólag ez a giccs keletkezésének első mozzanata – ilyet én is tudok. Szerintem az a giccs, hogy elhisszük neki...

Nyár van, és augusztus. Nem tudom, hogy mit csinálnak éppen a nagyhatalmak képviselői, nem félek igazán, meg nem is aggódom, de vannak ötleteim. Például egy rekesz sört kellene venni a miccshez, nem mintha ez bármin változtatni tudna, de jó. És ha például Románia nem feledkezne meg azokról a nemzeti ünnepeiről, amelyek valóban jelentenek valamit, amelyekért valóban tettek valamit a románok, akkor nekem is könnyebb volna, mikor azt mondom, hogy...

Pedig csak arra gondoltam, hogy milyen jókat ittunk anno augusztus 23-án, és olyan ízű sör már nincs.