Nyitott szemmel imádkozni olyan, mint behunyt szemmel beretválkozni. Erre csak fronton edzett borbélyok képesek, és látnokok, akik egyszer majd lesznek. Jó, Mózes ilyen volt, színről színre látta az Urat a kijelentés sátrában, amikor az úgy beszélt vele, mint ember az emberhez. De nem láthatta meg a tejjel és mézzel folyó Ígéret földjét, a Kánaánt.

A tábori lelkészre leginkább szombat este volt szükség, az ellenség miatt nem lehetett lámpát gyújtani, de beretválkozni mégiscsak ildomos vasárnapi mise előtt. Így aztán a bakák némán gyóntak a vaksötétben. A tisztelendő gyakorlott mozdulatokkal húzta meg a megvastagodott puskaporos és sáros borostát. A penge éles sercegése ellenpontozta a közeledő front moraját. És a csend gyónt. Abban a pillanatban baka és tiszt egyaránt megértette, hogy most tükör által homályosan látunk, akkor majd színről színre – mint Mózes és a tábori tisztelendő. Ájtatos beretvált bakák hajtottak fejet a másnapi misén, csak a tisztelendő nyitotta tekintetét az ég felé. Ragyogott az arca, minden bizonnyal látta az Urat, és a Kánaánt is, és Rózsit, Sárit, Annus ángyót és a szivarját kiolvasott újságpapírba csavaró Elek bát, aki a zöldhályog miatt kissé homályosan olvasta a két hete lejárt frontról szóló híradást,mielőtt szalonnabicskájával csíkot hasított a finomra vágott kapadohánynak. A bakák lehajtott fejjel, mélyen behunyt szemmel vették magukhoz az Úr testét, arcuk szőrtelen és tiszta, akár a háború előtt született csecsemőjük hamvas popsija. Albert tisztelendő fehér botjára honaljból támaszkodott, a rózsafüzért két kézzel morzsolgatta, és nyitott szemmel recitálta a miatyánkot.

(Kép forrása: Azopan)