Sajnálom, apa! – mondta a lányom szomorúan, amikor lefújták a magyar-portugált. A fiam is vigasztalni próbált. Nagyon meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy látszik rajtam, mennyire csalódott vagyok.

Sosem gondoltam volna, hogy valaha tanulságosnak fogom vélni a focit. A sport természetéből eredően „nem lehet” tanulságos, ez csupán holmi izzadtságszagú macsó erőpróba, mediatizált ketrecharc véget nem érő szponzorviadalokkal, hazafiságnak maszkírozott gyűlöletcunamival, melynek zajában jól meg lehet úszni pár jóval zajosabb törvénymódosítást. Sokan nem is azt várnák el tőlem, hogy megértsem a foci működését, szépségét, vagy netán levonjam mindezek tanulságait, elvégre nőként nagyszerűen beleillenék a focikritikus narratívába, és még puhapöcsűnek sem hívnának miatta. Ha mégis fociról kell beszélni, írhatnék arról, hogy Ronaldo nagyvonalúan visszautasította a kólát egy sajtótájékoztatón (a legenda szerint azóta magyar narancs helyett a marketingesek könnyei ízesítik a lime-os kólát), vagy arról, milyen gyönyörűen nem-tévébeillő gesztussal takarták ki a kamerák elől az életéért küzdő Christian Eriksent csapattársai (egy másik legenda szerint Bognár Györgynek adományozzák Ronaldo bontatlan kólásüvegeit, ha megígéri, hogy nem lép tévéstúdiók vagy haldokló emberek közelébe). Ilyen szép, érzelmes dolgokról írhatnék. 

A metrólejáratnál népdalt énekel valaki, a dalocska a marosszéki kerek erdőről szól, amelyben, mint ismeretes, madár lakik, tizenkettő, a középkorú férfi előadó előtt kis doboz, nem látom, hogy bárki beledobna valamit, legalábbis az alatt a másfél perc alatt, amíg a szemem előtt van, de mintha nem is ezért csinálná. Különösebb átélés nem tapasztalható a részéről, körülötte nem kevés rendőr őrzi a rendet, szerencsére nincs dolguk, körülbelül egy órája ért véget a meccs, a kedélyek némileg már lecsillapodtak.

Egyre ritkul a metró felé igyekvők népsűrűsége, “a csapat tizenkettedik tagja”, a közönség hazafelé tart, legalábbis a nagy része, az erdő, erdő, erdő hallatán lassítanak néhányan, csodálkoznak és mosolyognak, hogy jön ez ide, mi ez a performansz, a csárdás kis angyalom sornál valaki táncolni kezd, portugál az illető, a tánc nem önfeledt, inkább finom és játékos, egyszerre vidám és szomorkás, a portugálok általában nem tombolva örülnek, most különösebb okuk sincs rá, végül is semmi extra nem történt, három góllal nyertek, a papírforma érvényesült. Nyolcvannégy percig bírta a magyar csapat, még gólt is lőtt, igaz, lesről, a magam részéről fel sem álltam, nem úgy a körülöttem lévők, bár ők is látták, hogy les, de hátha nem jelez a partjelző, a bíró és a VAR sem, mindig csodákban bízunk, de csodák nincsenek, vagy csak ritkán. Aztán jött három gyors gól. Egy szerencsétlen, egy védhetetlen és egy végsőkig kijátszott. A metrón több portugál utazik a belváros felé, némi rezignáltsággal figyelik a náluk sokkal élénkebb, hangoskodó, de különösebben bosszúsnak és csalódottnak nem tűnő magyar szurkolókat, nincs gond, senki nem köt bele senkibe, nem úgy, mint a meccs alatt, amikor a nézőtéren sokan szokás szerint Ronaldót szapulták, mint mindig, ha lehetőségük van rá azoknak, akik az álló labdát sem találnák el, dalolja ki nevét a babámnak, ők dalolják, meg persze le is buzizzák, pont ezen a napon, amikor sikerült egy szégyenletes, a homoszexualitást a pedofíliával összemosó törvényt elfogadni, kórusban szidják, pedig milyen reménykeltő volt, hogy nem fütyülték szét a portugál himnuszt, de aztán Ronaldo labdaérintései éles füttyöt váltottak ki, vajon mi szükség erre, ő valamiért régen közellenség, valószínűleg egyszerűen azért, mert jó, és ez komoly frusztrációt okozhat, a fütyülők soha nem lesznek olyanok, mint ő, sikeresek, kvalitásosak, saját területükön a legkiválóbbak közé tartozók, és ez tud fájni, de erről miért tehet ő, Ronaldo, aki mellesleg rengeteget jótékonykodik, magyar gyerekeknek is segített, mindegy ez is, hőzöngeni egyszerűbb, mint elismerni valakinek a nagyságát akár szakmailag, akár emberileg. Nehéz az élete annak, aki akár felfelé, akár lefelé kilóg a sorból. Volt még egy szégyenletes dolog, a legjobb volna elfeledni, a portugál gólok után műanyag söröspoharak repkedtek a játéktér felé, ez is gáz, de az mindennek az alja volt, amikor a vendégek cserejátékosait is célba vették. Csárdás kis angyalom, érted fáj a szívem nagyon.

Nayim művelt ilyent 1995-ben. Felnézett, meglátta Seamant, aki a kapujától távol dangubált, és negyven méterről káprázatosat emelt a Real Saragoza-Arsenal UEFA kupa döntőben. Akkoriban még külön volt a BEK (Bajnokcsapatok Európa Kupája), a KEK (Kupacsapatok Európa Kupája) és az UEFA, ez a gól azonban már akkor a szemembe égett.

A tegnap pedig Patrik Schick talált be csodálatosan Marshall kapujába a Skócia–Csehország mérkőzésen. Ő még csak fel se nézett, hanem ballal tökéletes ívet rajzolt a labdába. Így focizni nem sokan tudnak, mint ez a huszonöt éves prágai fiú, ez a cseh Holdvilág Charley.

A gólokon kívül végül is azért érdemes meccset nézni, mert az embernek eszébe jut az a mámor, amit a gyepen érzett valamikor. Nem sok olyan pillanat adódik, amikor mindenből kikapcsolva lehet égnek emelt karral rohanni, és mégsem néz senki hülyének. A fociban viszont gyakran történik ilyesmi, bár Schick mozdulatához fogható nagyon ritkán. A kommentátor Poborský gólját idézte, de hát azt közelről rúgta a klasszis cseh csatár 1996-ban a portugálok ellen – igaz viszont, hogy az is egy váratlan mozdulat volt, és a távolság semmit nem árul el a zsenialitásról.

Szóval focit láttam, és ez jól esett.

A nagy tanáregyéniségek valahogy testi alkatukban is hordozzák a karizmájukat. Szilágyi Júlia indiános, sámános lénye, Poszler fehér garbója, egyenes tartása, Horváth Andor magassága, Egyed Péter olajos tekintete mind arról beszélnek vagy beszéltek, hogy ezek az emberek tudnak valamit, amit képesek át is adni, még mielőtt ők maguk megszólaltak volna.

A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem 1. év teatrológia osztálya Látóban megjelent szövegeket dramatizált. A Színészmesterség műhely keretében született műveket a következő egy hétben a Látó-blogon adjuk közre. A jeleneteket 2021. május 26-án mutatták be az Egyetemen. Szakirányító: Patkó Éva. Osztályvezető tanár: Ungvári Zrínyi Ildikó. Fotók: Kovács István és Nagy-Lázár Mikolt 1. éves multimédia szakos hallgatók.

A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem 1. év teatrológia osztálya Látóban megjelent szövegeket dramatizált. A Színészmesterség műhely keretében született műveket a következő egy hétben a Látó-blogon adjuk közre. A jeleneteket 2021. május 26-án mutatták be az Egyetemen. Szakirányító: Patkó Éva. Osztályvezető tanár: Ungvári Zrínyi Ildikó. Fotók: Kovács István és Nagy-Lázár Mikolt 1. éves multimédia szakos hallgatók. 

A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem 1. év teatrológia osztálya Látóban megjelent szövegeket dramatizált. A Színészmesterség műhely keretében született műveket a következő egy hétben a Látó-blogon adjuk közre. A jeleneteket 2021. május 26-án mutatták be az Egyetemen. Szakirányító: Patkó Éva. Osztályvezető tanár: Ungvári Zrínyi Ildikó. Fotók: Kovács István és Nagy-Lázár Mikolt 1. éves multimédia szakos hallgatók.

Ha tudnék balladát, vagy ódát írni, akkor azt tenném: írnék ehhez az asszonyhoz  méltó szöveget az ő nehéz, de gyönyörű pillanatokkal megáldott életéről, a természetességéről, ahogy a kisdedét jobb mellén szoptatja állva, míg a gyereke alszik a pólyában, arról, ahogy fogatlanul mosolyog, és tekintetében van valami összekacsintós huncutság, ami ránézésre a fotósnak szól, de én inkább azt hiszem, hogy nekünk szól, azoknak, akik őt negyven év távlatából a közösségi oldalon kivesézzük, és külön azoknak, akik olyan nagy hozzáértéssel ítélkeznek külsejéről, belehelyezik őt a mai világ viszontagságaiba, miközben semmit, de semmit nem tudnak róla. Észre se veszik, hogy az élet lehet olykor derűs még azok számára is, akikről azt gondolják, hogy eredendően lusták, és koszosak, mert ezt szokták meg, pedig csak nélkülöznek pont azok miatt, akiknek előítéletessége velük szemben ebbe a reménytelen helyzetbe hozta, külön utcába, lakórészekbe terelve őket, hogy ott víz, villany és fűtés nélkül éljenek lustán.

De most nem róluk, hanem róla akarok írni, és arról, amit ez a kép előhívott belőlem. Akkor láttam meg a telefonomon ezt a fotót, amikor a zebrán zöldre vártam: ránéztem a fotóra, aztán felnéztem, és látom, hogy a lámpa felett egy hatalmas plakáton hirdetik fiatal lányoknak a suggar daddy programot, ha nyári kalandra vágynak, ott a pénzes lehetőség, a milliomos bácsi, néni, fiú, aki nem csak testi, hanem anyagi támogatást nyújt azok számára, akik kölcsönösen előnyös kapcsolatot keresnek. Abba nem mennék most bele, mennyire megalázó lehet egy főiskolás lány számára, ha arra kényszerül, hogy ebből a „prémium kapcsolatból” kell hasznot húznia, hogy valahogy kifizethesse tanulmányait. Az kiábrándító, hogy a 21. században még mindig ott tartunk, hogy ez az üzenet: jobb életszínvonalat (snájdig vendéglőkbe menni, jachtról nézni a naplementét, kifizetni a tanulmányokat, jó ruhában járni, kelni, stb.) csak úgy lehet elérni, ha valaki, aki már milliomos (nem vicc, ez az oldal neve, csak többes számban) fizet bizonyos testi szolgáltatásokért. Hánynom kell, ha ez az élet. De akkor ránézek erre a roma asszonyra, ahogy büszkén rámmosolyog: ez az élet, azt kell mondanom.

Átmegyek a zebrán, és ha már ennyire elszontyolódtam a plakát láttán, jobb hírek után nézek a Net világában. Azt írják, hogy egy híres modell 50 évesen lett anya, és milyen boldog: megmutatta a csecsemő pici lábát (ez amúgy elég gyakori a hírességek körében, hogy bizonyos testrészeket, főleg pici talpakat bocsátanak közszemlére – a teljes alakú fotókért kemény összegeket fizetnek a lapok) Nézem a fotókat a modellről, ahogy a kifutókról megismerhette a világ: elképesztően néz ki. Arra gondolok, hogy ezek szerint 50 az új 30, még tíz évvel ezelőtt 40 volt az új 30. Vajon a cigányasszony hány éves a fotón? Harmincnál biztos nincs több, sűrű ráncai ellenére se. Lehet, hogy ő 50 évesen már nemhogy nagyi, hanem dédnagyi, ha egyáltalán van oly szerencsés, hogy még élvezheti utódai körében az életet. A roma nő kezén látszik, hogy még fiatal. A világhírű modell keze sokkal öregebb. Nem tudom, ki boldogabb, vagy elégedettebb sorsa alakulásával, nem is tisztem megítélni, mert a modellről csak agyonretusált fotókat látok: remélem, ő ennyi évesen is élvezni fogja az anyaságot, és ahogy ez a cigány asszony, ő is addig szoptatja majd a gyerekét, amíg az igényli. A fotón a szopásba belealvó baba már nem is olyan pici, ránézésre legalább másfél éves, és nagyon fejlett, egészéges a karját, kezét, orcáját nézve. Épp nemrég mesélte a házban lakó vörös hajú néni, hogy a férje szerinte azért ilyen nagydarab, mert az anyukája a háború idején is szoptatta őt, hogy ne legyen éhes, pedig akkor már elmúlt két éves. A szomszéd bácsi tényleg hatalmas, de elég rozoga, azért a végtelenségig az anyatej sem véd meg minden bajtól.

És akkor jön szembe az újabb hír a telefonon: nyilvános szoptatás miatt kergettek el egy anyukát a strandról. Amerikában. Beakadt a lemez, tényleg. Sehol se jó szoptatós anyának lenni: se Amerikában, se Budapesten, se Kolozsváron. A nő üljön otthon, és szoptasson. Ebéd, meg a többi lesz valahogy. A másik hír: Magyarországon 10-ből minden harmadik nőt érint a menstruációs szegénység. Nem is tudom, mikor volt ez így. Talán 40 évvel ezelőtt, Kolozsváron, Marosvásárhelyen? Azt tudom, hogy az „én időmben” vattát se lehett nagyon kapni, de ha volt patikus ismerős, akkor igen, pult alól. Intim betétet a kilencvenes évek elején Magyarországról hozták át, dupla áron, de hát a szárnyas betét akkoriban aranyat ért , főleg a Libresse. És most, 40 évvel később ugyanaz a helyzet: csak nem azért nem tudja 3 nő a 10-ből a betétet használni, mert nem lehet kapni, hanem mert nincs rá pénze.

Ez is (az) élet. Csak nem olyan derűs, mint a fotón a cigányasszonyé.

(Kép forrása: Régi fotók Erdélyből Facebook-oldala)

A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem 1. év teatrológia osztálya Látóban megjelent szövegeket dramatizált. A Színészmesterség műhely keretében született műveket a következő egy hétben a Látó-blogon adjuk közre. A jeleneteket 2021. május 26-án mutatták be az Egyetemen. Szakirányító: Patkó Éva. Osztályvezető tanár: Ungvári Zrínyi Ildikó. Fotók: Kovács István és Nagy-Lázár Mikolt 1. éves multimédia szakos hallgatók.