A metrólejáratnál népdalt énekel valaki, a dalocska a marosszéki kerek erdőről szól, amelyben, mint ismeretes, madár lakik, tizenkettő, a középkorú férfi előadó előtt kis doboz, nem látom, hogy bárki beledobna valamit, legalábbis az alatt a másfél perc alatt, amíg a szemem előtt van, de mintha nem is ezért csinálná. Különösebb átélés nem tapasztalható a részéről, körülötte nem kevés rendőr őrzi a rendet, szerencsére nincs dolguk, körülbelül egy órája ért véget a meccs, a kedélyek némileg már lecsillapodtak.

Egyre ritkul a metró felé igyekvők népsűrűsége, “a csapat tizenkettedik tagja”, a közönség hazafelé tart, legalábbis a nagy része, az erdő, erdő, erdő hallatán lassítanak néhányan, csodálkoznak és mosolyognak, hogy jön ez ide, mi ez a performansz, a csárdás kis angyalom sornál valaki táncolni kezd, portugál az illető, a tánc nem önfeledt, inkább finom és játékos, egyszerre vidám és szomorkás, a portugálok általában nem tombolva örülnek, most különösebb okuk sincs rá, végül is semmi extra nem történt, három góllal nyertek, a papírforma érvényesült. Nyolcvannégy percig bírta a magyar csapat, még gólt is lőtt, igaz, lesről, a magam részéről fel sem álltam, nem úgy a körülöttem lévők, bár ők is látták, hogy les, de hátha nem jelez a partjelző, a bíró és a VAR sem, mindig csodákban bízunk, de csodák nincsenek, vagy csak ritkán. Aztán jött három gyors gól. Egy szerencsétlen, egy védhetetlen és egy végsőkig kijátszott. A metrón több portugál utazik a belváros felé, némi rezignáltsággal figyelik a náluk sokkal élénkebb, hangoskodó, de különösebben bosszúsnak és csalódottnak nem tűnő magyar szurkolókat, nincs gond, senki nem köt bele senkibe, nem úgy, mint a meccs alatt, amikor a nézőtéren sokan szokás szerint Ronaldót szapulták, mint mindig, ha lehetőségük van rá azoknak, akik az álló labdát sem találnák el, dalolja ki nevét a babámnak, ők dalolják, meg persze le is buzizzák, pont ezen a napon, amikor sikerült egy szégyenletes, a homoszexualitást a pedofíliával összemosó törvényt elfogadni, kórusban szidják, pedig milyen reménykeltő volt, hogy nem fütyülték szét a portugál himnuszt, de aztán Ronaldo labdaérintései éles füttyöt váltottak ki, vajon mi szükség erre, ő valamiért régen közellenség, valószínűleg egyszerűen azért, mert jó, és ez komoly frusztrációt okozhat, a fütyülők soha nem lesznek olyanok, mint ő, sikeresek, kvalitásosak, saját területükön a legkiválóbbak közé tartozók, és ez tud fájni, de erről miért tehet ő, Ronaldo, aki mellesleg rengeteget jótékonykodik, magyar gyerekeknek is segített, mindegy ez is, hőzöngeni egyszerűbb, mint elismerni valakinek a nagyságát akár szakmailag, akár emberileg. Nehéz az élete annak, aki akár felfelé, akár lefelé kilóg a sorból. Volt még egy szégyenletes dolog, a legjobb volna elfeledni, a portugál gólok után műanyag söröspoharak repkedtek a játéktér felé, ez is gáz, de az mindennek az alja volt, amikor a vendégek cserejátékosait is célba vették. Csárdás kis angyalom, érted fáj a szívem nagyon.