Ha tudnék balladát, vagy ódát írni, akkor azt tenném: írnék ehhez az asszonyhoz  méltó szöveget az ő nehéz, de gyönyörű pillanatokkal megáldott életéről, a természetességéről, ahogy a kisdedét jobb mellén szoptatja állva, míg a gyereke alszik a pólyában, arról, ahogy fogatlanul mosolyog, és tekintetében van valami összekacsintós huncutság, ami ránézésre a fotósnak szól, de én inkább azt hiszem, hogy nekünk szól, azoknak, akik őt negyven év távlatából a közösségi oldalon kivesézzük, és külön azoknak, akik olyan nagy hozzáértéssel ítélkeznek külsejéről, belehelyezik őt a mai világ viszontagságaiba, miközben semmit, de semmit nem tudnak róla. Észre se veszik, hogy az élet lehet olykor derűs még azok számára is, akikről azt gondolják, hogy eredendően lusták, és koszosak, mert ezt szokták meg, pedig csak nélkülöznek pont azok miatt, akiknek előítéletessége velük szemben ebbe a reménytelen helyzetbe hozta, külön utcába, lakórészekbe terelve őket, hogy ott víz, villany és fűtés nélkül éljenek lustán.

De most nem róluk, hanem róla akarok írni, és arról, amit ez a kép előhívott belőlem. Akkor láttam meg a telefonomon ezt a fotót, amikor a zebrán zöldre vártam: ránéztem a fotóra, aztán felnéztem, és látom, hogy a lámpa felett egy hatalmas plakáton hirdetik fiatal lányoknak a suggar daddy programot, ha nyári kalandra vágynak, ott a pénzes lehetőség, a milliomos bácsi, néni, fiú, aki nem csak testi, hanem anyagi támogatást nyújt azok számára, akik kölcsönösen előnyös kapcsolatot keresnek. Abba nem mennék most bele, mennyire megalázó lehet egy főiskolás lány számára, ha arra kényszerül, hogy ebből a „prémium kapcsolatból” kell hasznot húznia, hogy valahogy kifizethesse tanulmányait. Az kiábrándító, hogy a 21. században még mindig ott tartunk, hogy ez az üzenet: jobb életszínvonalat (snájdig vendéglőkbe menni, jachtról nézni a naplementét, kifizetni a tanulmányokat, jó ruhában járni, kelni, stb.) csak úgy lehet elérni, ha valaki, aki már milliomos (nem vicc, ez az oldal neve, csak többes számban) fizet bizonyos testi szolgáltatásokért. Hánynom kell, ha ez az élet. De akkor ránézek erre a roma asszonyra, ahogy büszkén rámmosolyog: ez az élet, azt kell mondanom.

Átmegyek a zebrán, és ha már ennyire elszontyolódtam a plakát láttán, jobb hírek után nézek a Net világában. Azt írják, hogy egy híres modell 50 évesen lett anya, és milyen boldog: megmutatta a csecsemő pici lábát (ez amúgy elég gyakori a hírességek körében, hogy bizonyos testrészeket, főleg pici talpakat bocsátanak közszemlére – a teljes alakú fotókért kemény összegeket fizetnek a lapok) Nézem a fotókat a modellről, ahogy a kifutókról megismerhette a világ: elképesztően néz ki. Arra gondolok, hogy ezek szerint 50 az új 30, még tíz évvel ezelőtt 40 volt az új 30. Vajon a cigányasszony hány éves a fotón? Harmincnál biztos nincs több, sűrű ráncai ellenére se. Lehet, hogy ő 50 évesen már nemhogy nagyi, hanem dédnagyi, ha egyáltalán van oly szerencsés, hogy még élvezheti utódai körében az életet. A roma nő kezén látszik, hogy még fiatal. A világhírű modell keze sokkal öregebb. Nem tudom, ki boldogabb, vagy elégedettebb sorsa alakulásával, nem is tisztem megítélni, mert a modellről csak agyonretusált fotókat látok: remélem, ő ennyi évesen is élvezni fogja az anyaságot, és ahogy ez a cigány asszony, ő is addig szoptatja majd a gyerekét, amíg az igényli. A fotón a szopásba belealvó baba már nem is olyan pici, ránézésre legalább másfél éves, és nagyon fejlett, egészéges a karját, kezét, orcáját nézve. Épp nemrég mesélte a házban lakó vörös hajú néni, hogy a férje szerinte azért ilyen nagydarab, mert az anyukája a háború idején is szoptatta őt, hogy ne legyen éhes, pedig akkor már elmúlt két éves. A szomszéd bácsi tényleg hatalmas, de elég rozoga, azért a végtelenségig az anyatej sem véd meg minden bajtól.

És akkor jön szembe az újabb hír a telefonon: nyilvános szoptatás miatt kergettek el egy anyukát a strandról. Amerikában. Beakadt a lemez, tényleg. Sehol se jó szoptatós anyának lenni: se Amerikában, se Budapesten, se Kolozsváron. A nő üljön otthon, és szoptasson. Ebéd, meg a többi lesz valahogy. A másik hír: Magyarországon 10-ből minden harmadik nőt érint a menstruációs szegénység. Nem is tudom, mikor volt ez így. Talán 40 évvel ezelőtt, Kolozsváron, Marosvásárhelyen? Azt tudom, hogy az „én időmben” vattát se lehett nagyon kapni, de ha volt patikus ismerős, akkor igen, pult alól. Intim betétet a kilencvenes évek elején Magyarországról hozták át, dupla áron, de hát a szárnyas betét akkoriban aranyat ért , főleg a Libresse. És most, 40 évvel később ugyanaz a helyzet: csak nem azért nem tudja 3 nő a 10-ből a betétet használni, mert nem lehet kapni, hanem mert nincs rá pénze.

Ez is (az) élet. Csak nem olyan derűs, mint a fotón a cigányasszonyé.

(Kép forrása: Régi fotók Erdélyből Facebook-oldala)