A nagy tanáregyéniségek valahogy testi alkatukban is hordozzák a karizmájukat. Szilágyi Júlia indiános, sámános lénye, Poszler fehér garbója, egyenes tartása, Horváth Andor magassága, Egyed Péter olajos tekintete mind arról beszélnek vagy beszéltek, hogy ezek az emberek tudnak valamit, amit képesek át is adni, még mielőtt ők maguk megszólaltak volna.

Láng Gusztáv is ilyen ember. Táskás szemei, szép ujjai, kifejező keze, vadászkalandor tekintete, rekedtes hangja mind a tudásáról üzennek. Sosem tanított, de mindig szerettem. Beszélhetett Páskándiról, Szilágyi Domokosról, Adyról, Radnótiról, Dsidáról, olvashattam esszéit az erdélyi irodalomról vagy Márairól, mindig csodáltam a humorát és az eredetiségét. 

De még ezt a különbséget sem kell megtenni: írásai olyanok, mintha éppen akkor, ott beszélne az olvasóhoz – nem véletlen, hogy Kiskatedra címmel is jelent meg kötete. Soha nem hagyja ki a kommunikációból azt, aki esetleg figyel rá, holott hallhattam olyan nagynevű tanárokat is, akik nem modulálnak, nem sűrítenek, nem bánnak a hangjukkal, nem gesztikulálnak.

Ő megteszi mindezt az írásaiban is, méghozzá nem a megfelelés savanyú igyekezetével, hanem annak tudatában és vágyával, hogy aki hallgatja, az szeretné megérteni. Az egész ember tanít, nevel, de sosem oktat. Mindent tud, amit tudnia kell, és ami több: váratlan kapcsolatokat vesz észre, mert a többiektől mindig különböző perspektívából látja, amit néznie kell. Éppen ezért sokkal több, mint „irodalomtörténész” vagy „irodalomkritikus”, ahogy különböző lexikonok nevezik a meghatározás kényszerében: tudása és okossága, intelligenciája és nagyvonalúsága egészen más szintre röpíti, mint azokat, akik beleférnek ilyen szűk címszavakba.

Kalandvágyó, de nem kókler: az irodalom Don Quijotéja és Sancho Panzája, aki mindig örömmel fogadja az élet szépségeit, szeretné megérteni őket, de tisztában van vele, hogy ez nem sikerülhet igazán, és ahogy öregszik, bizonyára afelől is kételyei vannak, hogy ugyan kit érdekelhet, amivel foglalkozik? És mint mindannyian, azonnal visszarángatja magát: elég, ha engem érdekel, a fontos, hogy én elmondjam, amit gondolok, nem az, hogy azt kutassam, ki fogja elolvasni. 

Nem mindenkinek adatik meg, hogy idős korára is világos legyen az elméje – Láng Gusztávé azonban 85 éves korában is az. Ajándék ez is, kegyelem és jutalom. Legyen benne része még sokáig!