Svájc kiesett. Sosem gondoltam, hogy érzelmileg hatással lesz rám valaha is a foci - most ez is megtörtént. Magyarország búcsúzása után, ahol gigászi akarattal és annál is nagyobb szívvel harcoltak a fiúk, órákig velük éreztem. 

Nick Hornby csodásan szórakoztató és kissé rémisztő könyvében, a Focilázban saját futballszenvedélyét olyan függőségként mutatja be, amely saját értékelése szerint is tönkretette az életét, számos párkapcsolatát, munkáját, de amit mégsem cserélne el semmiért. Arsenal-szurkolóként, a csapat egy kevéssé sikeres időszakában követte a csapatot mindenhova, edzésekre, ifimeccsekre járt, évtizedeken át lényegében az egész életét az Arsenal iránti rajongása köré szervezte. Ismerek ilyen típusú szurkolókat NBI-től megye III-ig. Én egyszer kerültem közel ehhez az állapothoz, Pep Guardiola Barcelonáját figyelve, először a tévén, aztán már (egy akkor még kéthavi fizetésembe kerülő) kivetítőn, aztán (konkrétan a nászutunkon) a Camp Nou-ban is; se előtte, se utána nem láttam semmit focipályán, ami annyira felkavart, intellektuálisan annyira lekötött volna, mint az, amit ők akkor csináltak. Akkor értettem meg, hogy a foci legalább annyira filozófia, mint játék, Guardiolától, Xavitól, Iniestától és Busquetstől többet tanultam meg a világ szerkezetéről, mint sok egyetemi órámon.

Olyat csinálok, amit eddig soha. Kerthelyiségben ülök, előttem gyöngyöző sör, távolabb, de ugyancsak előttem kivetítő, rajtam piros-fehér kockás mez, többedmagammal nézem a horvát–spanyol nyolcaddöntőt. Ezekben a hetekben sokan vannak így. Eb és vébé idején, kétévente nyáron – a pandémia miatt idén borult az ütem, a horvát válogatottat is sújtja a járvány – megsokszorozódnak az amúgy se kis számú futballdrukkerek. Ilyenkor az is szurkolóvá válik, aki békeidőben legföljebb konstatálja a távirányító nyomkodása közben, hogy itt meg valami meccs megy. Cinikussá öregedett egykori ultraként gyanakodva nézem, ahogy tapsikolnak és sikongatnak a kerthelyiségben. Belőlem a lelátón lett drukker, hóban, esőben és kánikulában. Ha tudok választani, mostanság is a valós helyszínt választom, nem a képernyőt, amire nem is bírok mindig minden idegszálammal odafigyelni. (Elkalandoznak a gondolataim, de azt érzékelem, hogy Pedri tragikomikus hazaadása nyomán vezetnek az ezúttal feketébe öltözött kockások.) Amúgy akad olyan, magát futballőrültként definiáló ismerősöm, aki soha nem járt még meccsen. Szerinte a képernyő jobb. Részemről annyit teszek hozzá, hogy a világ meg egyre őrültebb.

Szegény oroszt még a dán is húzza – mondogattam magamban a dán-orosz meccs után, a játék elején ugyanis nem gondoltam volna, hogy négyet kapnak az oroszok. Masszív védelmükről eleinte lepattantak a dán támadások, a középpályán gyorsan átjátszották a labdát, veszélyes helyzeteket is ők kidolgoztak ki hamarabb –  a „legjobb védekezés a támadás” elve szerint fociztak. Annyira meg voltak győződve taktikájuk eredményességéről – nekik elég lett volna egy sovány győzelem vagy akár egy döntetlen is –, hogy a 20. perc környékén már időhúzási technikákat is alkalmaztak. A dánok viszont kitartóan szembementek az összes trükkel és az ellenfél időnkénti erőfölényével is. Makacs türelemmel keresték a réseket az orosz védvonalakon, és ha makacsságuk nem is vezetett mindig eredményre, akkor hát egy-egy fiatal(abb) játékosuk szemfülessége segített rajtuk: előbb a 21 éves Damsgaard ívelte át okosan a labdát a kapuja előtt csellengő orosz kapuson, majd Yussuf Poulssen használta ki az egyik bealvó orosz pontatlan hátrapasszát.

A dán szemfülesség a nyolcaddöntőben is megmutatkozott a walesiek ellen. Szintén egy jól csavart, távoli lövéssel és egy összezavarodott walesi védővel hozta össze a 2–0-ás vezetést a 23 éves Kasper Dolberg, ami pedig utána következett, az helyenként a Louis van Gaal-féle Ajax Amszterdam játékára emlékeztetett: jókedvükben ezek a dánok is úgy gyalogoltak az ellenfél kapujáig, mint a 90-es évek közepén Litmanen és játékostársai.   

Hogy meddig jut a dán válogatott az EB-n, nem az én tisztem megjósolni. Azt viszont, hogy a Christian Eriksennel történtek ellenére mégis magára talált ez a csapat, azt talán egyre többen észrevették már. És nyilván azt is, hogy bármiféle szemfülesség technikai tudás nélkül fele annyit sem ér! Sikert nekik továbbra is; nekünk, focikedvelőknek pedig további őrületes gólokat!

Ez a német válogatott maga volt a szégyen: egy nem méltó ellenféllel kell játszania egy fegyelmezett csapatnak, ezt éreztem. Semmi villanás, semmi fantázia, ezerötszáz beadás, luftok, halott átlók, rémes átadások.

De az egész úgy indult, zuhogó esővel, bőrig ázott játékosokkal, hogy sejteni lehetett: ebből vagy remek meccs lesz, vagy pocsék. Inkább pocsék lett, legalábbis a németek mindent megtettek, hogy az legyen. A magyar válogatott viszont, amelyikben szintén nem volt egy Détári vagy egy Törőcsik, tisztességes játékkal, fáradhatatlanul küzdött az utolsó pillanatig.

Engem ez utóbbi lepett meg a legjobban. A magyar labdarúgás rákfenéje volt, hogy a focisták soha nem bírták végig, a második félidőben elkezdtek sétálni, rosszul passzolni, nem szaladni azért, amiért csak lépni kellett volna. Ezúttal nem; és talán ez Marco Rossi legnagyobb érdeme.

Nem zuhantak össze, holott ettől Hajdú B. is tartott. Az első egyenlítés után rúgtak még egyet; és még rúgtak volna egyet, ha van idő. Gulácsi mindent kivédett, Szalai pompásat fejelt, Schäfer András kiharcolta a gólját. Sokkal inkább megérdemelték volna a továbbjutást, mint a tehetetlen és tehetségtelen németek.

De hát a foci már csak ilyen: igazságtalan és gyönyörű. A barátom azt mondta, ő a magyar szivárványokkal tart – az este felragyogtak.

Számolom a hátralévő perceket. Kint sötét, elhagyatott az angol utca, még autó is ritkábban jár. Hiába, EB van. mindenki a televízió előtt, villog az összes ablak, a csendbe időnként belehasít a házak üvöltése. Gól lehet, esetleg kihagyott helyzet. Nem tudom, én nem nézem. Aztán reggel elolvasom az összefoglalót, hiszen megyek a börtönbe. Csokira gyúrok, keksz, nyalóka, ilyesmi. A rabok első kérdése ezekben a hetekben mindig ugyanaz: láttam-e a tegnapi meccset? Múltkor egészen hitelesen adtam elő, készültem előre. Amúgy akkor tudták meg, hogy Magyarországról jöttem. Nahát, pedig egészen skót az akcentusod. Kérsz valamit?, fordult felém a narancssárga kezeslábast viselő öreg rab. Friss eresztés, egy-két hete lehet itt, még darabosan mozog, de majd erőre kap attól a sok krumplitól, amit hozok a teherautón. Jártam azelőtt Budapesten, bor, folyóra néző szalloda, ábrándozott, elnézve a szögesdrót felett. Négy évet leszek itt, súlyos testi sértés, tudod, a konyha elég feszült hely, szakács voltam, leütöttem a főnököt. Tessék, csoki, nyomott kezembe egy marékkal. a börtönőr nevetett, mikor felmutattam a halom édességet, aztán legyintve eresztett tovább. Ide szigorúan tilos behozni bármit, a kapunál motozás, néha egy kutya megszaglász, és mindent a szekrénybe kell zárni, mobil, hátizsák. De olyanról még nem hallottam, hogy kifelé visznek, ráadásul a rabok adják. Mindjárt este tíz, aludnom kéne, négykor kelek, és nagyon remélem, nem lesz hosszabbítás. A papírvékony falakon át a legkisebb zajokat is hallani, kis-britannia. Ránézek a hírekre, döntetlen, lefújva, hálisten, takaró. Így talán a tombolás elmarad ezúttal, továbbra is csendes a kertváros. Elalvás előtt fejben labdarúgás, tehát egy-egy, gólszerzők neve, kihagyott helyzetek, aztán a másik meccs eredményét memorizálom. Nagyon érdekel a foci, legalább annyira, mint a kereszténység és a homoszexualitás. Mind rettenetesen távol áll tőlem, és így, mint idegen világok, eltérő életformák, felkeltik a kíváncsiságom. Vajon milyen lehet, ábrándozom néha, közösségbe tartozni, mellemet verni és a kocsmaasztalt, közös üvöltés a srácokkal a képernyőre szegezett szemmel. Előttem söröskorsó, esetleg a lelátó mámorító mélysége. Tudom, a törzsi háborúk köszönnek vissza megszelídített formában, aki férfi, harcolni akar, ez a vér, a gének üzenete. Tényleg, mi a baj velem? emésztem magam, nem jön az álom. Felkelek megnézni egy videót, a háló kéjesen feszül, ahogy a labda lassan, de keményen belényomul, a vádlik íves hajlata, síp a szájban, mégse érzek semmit, nem izgat fel a dolog. De lehet, holnap délelőtt kapok cukorkát, a drogkereskedő múltkor egész kartonnal adott.

Kicsit megkésve talán, latolgatok…

Valójában nem is, csupán kilépek a keretek közül. Mint Nádas Péter a Temetésben.

Mintha…

Mi lenne, ha Macedónia nyerné az EB-t?

Hát az lenne az igazi. Napjaink gordiuszi csomójának az átvágása, a legendák visszatérése, Sándor végső megdicsőülése. Még akkor is, ha ez a török-görög-macedón feszültség további eszkalációját eredményezné.

Enyhítené a nemzetközi helyzet fokozódását Törökország győzelme. Amolyan kárpótlás Bécsért, végre meghódítanák Európát. És Európa megtudná végre, mi veszett el Mohácsnál.

Igen ám, de a lengyelek most is ott vannak. Ha nem is Sobieski vezeti őket, de szárnyas huszárjaik azért még vannak a fociban. Csak egy látó hiányzik, hogy essünk túl gyorsan az otromba szóviccen.

Hogy a finnekről már ne is beszéljünk. Meg az oroszokról. A hosszú téli háborúkról. Hiába kaptak ki most tőlük, ha megnyernék, a szauna világjelenséggé nőné ki magát, és Télapó minden évben hozna nekünk egy tökéletesen fagyasztott focilabdát. Az oroszokról kár hosszasan beszélni. Vert helyzetből nyerni számukra maga az élet.

Nézzük inkább Ukrajnát. Így talán sikerülne valamilyen módon kijátszani Putyin éberségét, és amúgy suba alatt belépnének az EU-ba. Szóval, lenne itt tét. Ezt elmondhatjuk Szlovákiáról is. Végre kiderülne, hogy valóban minden szempontól önálló népről, nemzetről, országról van szó, nem amolyan szakadt rokonról. Osztrák, magyar, cseh, de rokon. Na és az osztrákok? Hát az lenne az igazi Anschluss. Valami hasonló lenne akkor is, ha Skócia vagy Wales nyerné. Talán az utóbbiak még maradnának pár évig a brit unióban, de Skócia azon nyomban kihirdetné függetlenségét. Már jó ideje egy megfelelő alkalomra várnak. Na, ez az lehetne.

Lassan elérkeztünk a meglepetések területére, itt már olyan csapatok tanyáznak, melyek győzelme nem a csodák világához tartozik. Még úgy sem, hogy a dánok már igy is a tragédia hősei, és feltehetőleg azok is maradnak. Na de a svédek, még Ibra nélkül is, bármikor képesek visszaszerezni a vikingek dicsőségét. Hogy a csehekről már ne is beszéljünk. A horvátok VB-döntőt játszottak és mi pontosan tudjuk róluk, hogy bármire képesek. Svájc pedig gyanús, roppant gyanús. Mi lesz ezek után a bankokkal?

A többiekről már nem érdemes szót ejteni. Bárki nyerné közülük, csak növelné a világon egyre inkább elhatalmasodó unalmat és semmit. Az előre láthatót, a kiszámíthatót, a reménytelenséget. Az érzést, hogy a világvége elkerülhetetlen.

Apró remény azért Hollandia, Belgium. Ha másért nem, legalább azért, hogy még egyszer elhiggyük: nem csak a százéveseké a világ.

Na és Magyarország, kérdezi most a kedves olvasó, aki mindezek ellenére eljutott idáig.

Hát ez az! Ezt kérdezem én is…

(Kép forrása: origo.hu)

Hát milyen egy irracionális játék ez a foci, nem? És itt most nem is feltétlenül arra gondolok, hogy meglett férfiak őrülten, egekbe emelt kézzel ünneplik magukat kétszer-háromszor átlagban egy meccs alatt azért, mert túljártak a másik eszén, meg arra sem, hogy 22 felnőtt 90 perc alatt kerget egy labdát, és amikor végre eléri, és az övé lesz, ahelyett, hogy megtartaná, odaadja a másiknak. Hanem arra, hogy mi, szurkolók, a fanek, a tifosik (vagy B-közép, vagy ultrasii, és még ki tudja, hány kifejezéssel illetett emberfajta), mennyire irracionálisan választjuk meg néha szimpátiáinkat, és mennyire érthetetlenül vagyunk oda ezért vagy azért a csapatért. Mert hát ki tudja megmondani, hogy miért lettem én már tizenévesként mindörökre a Milan tifosija, és utálom egyben az Inter-t. És nekem miért a Barca több, mint egy klub (mas que un club), és miért a fiam a halálig tartó Madridista? És miért kérdezte sírva, potyogó könnyekkel a másik, focihoz azért lazábban kötődő kisfiam úgy tízévesen, mikor épp focicsapatok mezei közül válogattunk mindenkinek, hogy: Bayernes nincs? És miért épp a velszieknek (így írják?) szurkoltam négy éve az EB-n, pedig hát Arany János ide vagy oda, azért sok közünk nincs ehhez a néphez, amelynek még országa sincs?

A hiú ábrándok és lesgól-örömök másnapján a tanterem mélyéből váratlanul íveli elém kérdését Artúr: miért ácsorogtam a téren előző este, miért nem néztem a meccset valamelyik teraszon? Mondom neki, hogy nyolcesztendős lányom is van, akinek a mozgásigénye előbbre való bármiféle meccsnél; amikor riadót fúj, nincs apelláta, menni kell, őt bicikliztettem a téren, de egyébként a második félidőre hazaértünk, kábé negyvenöt percet én is adóztam a nemzeti érzületnek. Vallomásom után meghümmögtük a végeredményt, de később leesett a tantusz, hogy mire vonatkozhatott még a srác kérdése: az ő világnézetében az, hogy magyar irodalmat népszerűsítek, elválaszthatatlan attól, hogy Magyarország fociválogatottjának minden EB-s mérkőzését végignézem (s esetleg még őrjöngök egyet a Facebookon is).

De hadd térjek vissza a második félidőre. Nem a játék, nem a taktikai megoldások (és megoldatlanságok) szempontjából, hanem saját tévénézői fókuszomból. Eleinte magyar kommentárral próbáltam izgalomba jönni, de mikor Hajdú B. elkezdett ugyanúgy szurkolni a bírónak, mint saját válogatottjának, inkább lenémítottam a készüléket. Később átkapcsoltam a Pro Tv-re, mert kíváncsi voltam: vajon ott hogyan értékelik a magyarok teljesítményét? Gulács (!) – bizonyára a gulaș-sal keverik a nevét – sok elismerést kapott, a többiek magabiztos védekezése szintén. Nemhiába olasz az edző – konstatáltam magamban, de közben azon is hüledezni kezdtem, hogy a portugálok tényleg megelégednek-e a 0–0-lal. (Ebbéli vélekedésemet a Pro Tv-s Ioana Cosma megjegyzése is alakította, a portugál hullámok ugyanis neki sem tűntek túlzottan viharosnak...)

Jött aztán a 84. perc meg a többi, a hosszabításban végül ismét Hajdú B. utópiáival „szórakoztattam” magam, de azért türelmesen végigasszisztáltam, amint Szalai Ádám egyre eltévelyedettebb és harmatos tekintettel énekli a himnuszt a szurkolók fekete pólós tábora előtt. Ennyi volt, mert több nem nagyon lehetett.

Ebből a meccsből számomra elég volt a második félidő is. Különben egyre inkább gyökeret ver bennem egy gondolat, amit egy sporttanár kollégám mondott néhány éve: ő egyre ritkábban néz focit, mert a teniszhez vagy a kézilabdához képest ez egy lassú sport, túl sokat kell várni egy-egy találatra. Egyelőre az idei EB számomra is eléggé lassúnak mutatkozik, az este 10-től kezdődő spanyol–svédből például csak a himnuszok dallamvilágáig jutottam. Ami érdekfeszítőbbnek ígérkezik, az a csoportkörök befejeztével a belgák, az olaszok, esetleg a portugálok, a franciák vagy az angolok teljesítménye, az ő játékukat élmény lenne július elején is követni.

És mégis van olyan, hogy tévé-focit nézek. Amikor várhatóan széltében-hosszában arról lesz szó a közösségi médiában. Most éppen a magyar-portugál nyitómeccsről. Nyilván nem a kvázi mérkőzésről volt/van/lesz. Persze azzal együtt, hogy nem minden irodalom, ami mögöttes tartalmaktól terhes. Inkább frusztrált, s ilyenként inkább a pszichológia tárgykörébe tartozik. De most nem erről van szó. Talán. Román csatornán néztem a közvetítést. Feltételezem, hogy trendről van szó, és nem első eset, hogy két különböző nemű speaker igyekezett a figyelmet arra elterelni, amit látni kell, de számomra újszerű és üdítő volt a nő. Gondolom ez a hetero felállás amúgy jól ki van agyalva, mert tök jól működik. (Próbáltam a feleségem ennek apropóján meggyőzni, de őt ez sem hozta izgalomba – te sem azért nézed, mármint a meccset, mondta – s ebben igaza volt, de a nő hangja, hozzáállása, attitűdje, rátermettsége, és igen, felkészültsége is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy elviselhető legyen például a magyar térfélre szorult, egy kapura játszott első félidő, és beismerem, hogy arra is, hogy ne azért nézzem, amiért nézni akartam.)