Svájc kiesett. Sosem gondoltam, hogy érzelmileg hatással lesz rám valaha is a foci - most ez is megtörtént. Magyarország búcsúzása után, ahol gigászi akarattal és annál is nagyobb szívvel harcoltak a fiúk, órákig velük éreztem. 

Néhány nappal ezután, itt élőként,  felhoppoltam magam a svájci érzelmi hullámvasútra is. A válogatottal szemben megfogalmazott kezdeti kritika meglehetősen markáns volt: hiányolta az igazi svájci értékeket, a csapategységet, a bátorságot és a nemzetért való küzdeni akarást,  ami lényegében a csapatot többségében alkotó secondoknak, azaz a betelepült külföldi, főként ex-jugoszláviai családok már Svájcban felnőtt sarjainak szólt. 

Majd egy páli fordulat állt be a svájci közvéleményben: a franciák kiejtése sejtekig hatoló örömöt jelentett, a patrióta helvéteknek, akik boldogítóbb folytatást nem is remélhettek. Vitatható, hogy a továbbjutás felett érzett örömük volt a nagyobb, vagy az, hogy a franciákat sikerült kiejteni. (Ennél nagyobb nemzeti siker csak a németek kiebrudalása lett volna, de hát mindent nem lehet). 

A továbbjutás kapcsán érzett örömük, ami annak fényében, hogy Svájc 1954 óta nem szerepelt Európa Bajnokságon a legjobb nyolc között, rám is átragadt, és szívből szurkoltam, hogy minél előkelőbb helyen végezzenek. A franciák elleni mérkőzésen a csapat összeszedte magát és az erőtartalékait: megérdemelten juthatott tovább.

A spanyolok elleni meccs után tehát, habár Vargas könnyei nem hatoltak úgy a szívemig, mint Schäferéi, aki az EB ideje alatt  fogadott öcsémmé vált, a  “pedig megérdemelték volna” gondolat által keltette érzések nehezen akartak elülni. 

Egy az Alpok által körülvett tóparti kis falu magyar étterméből néztük, hogyan küzd a helvét válogatott, azaz a “Nati”, ami  a szó valódi értelmében vett küzdelem volt. Hol nyögvenyelős epizódokkal, hol drámai sérüléssel, hol pedig vérlázító igazságtalanságnak megélt kulcsember kiállítással tarkított szappanopera. 

Rájuk járt a rúd. Xhaka, a válogatottat egyben tartó csapatkapitány eltiltás miatti hiánya érződött, de Freulerrel még egységet tudott alkotni a csapat. Embolo lesérülése az első félidőben hirtelen emelte meg  a pulzusszámot, de a helyére beküldött Vargas végül egészen a büntetőrúgásokig kellően helytállt. Kész érzelmi hullámvasút, amit a svájci kommentátor emocionális elszabadulásai is jeleztek.

A második félidő közepén aztán az eltúlzott döntés Remo Freuler kiállításáról (nyújtott lábbal belecsúszott Gerard Morenoba) valóságos trauma volt a helvéteknek, egyúttal kezdte szertefoszlatni a svájci álmot a továbbjutásáról. A spanyolok invázió alá vették a csapatot, s a második félidő utolsó fele szinte kizárólag a svájci kapu előtt játszódott.

Végül a balzsamot az invázió okozta égő sebekre Yann Sommer (a góli!) karakán jelenléte és jó formája jelentette, aki bravúrosan hárított minden kapura lövést.

A svájci Nati emberhátrányban hősiesen helytállt úgy az utolsó percekben, mint az azt követő két hosszabbítás ideje alatt. Végül azonban mégis elfogyott az erő, és Svájc három elrontott  büntető után búcsúzott az Európa-bajnokságtól.

A döntő helyzetek kihagyása több oldalról megközelíthető. A nemcsak fizikai, hanem szellemi fáradtság, az emberhátrány és a továbbjutás esélyéből fakadó nyomás túlterhelhette a játékosokat, nem kockáztattak. Másrészt hiányoztak jó képességű csapattagok, harmadrészt pedig a spanyoloknak volt lehetőségük a franciákkal való büntetőrugásokat kielemezni, és felkészülni a védekezésre. 

Akárhogy is, a Nati nagyot küzdött  és ezért valószínűleg minden meccset követő svájci hálás nekik. Legalábbis a közhangulat átalakulása ezt támasztja alá. 

Az emberek és a média hálás ennek a csapatnak, hogy ideáig eljutatta őket. 

Hopp Schwiiz!