Olyat csinálok, amit eddig soha. Kerthelyiségben ülök, előttem gyöngyöző sör, távolabb, de ugyancsak előttem kivetítő, rajtam piros-fehér kockás mez, többedmagammal nézem a horvát–spanyol nyolcaddöntőt. Ezekben a hetekben sokan vannak így. Eb és vébé idején, kétévente nyáron – a pandémia miatt idén borult az ütem, a horvát válogatottat is sújtja a járvány – megsokszorozódnak az amúgy se kis számú futballdrukkerek. Ilyenkor az is szurkolóvá válik, aki békeidőben legföljebb konstatálja a távirányító nyomkodása közben, hogy itt meg valami meccs megy. Cinikussá öregedett egykori ultraként gyanakodva nézem, ahogy tapsikolnak és sikongatnak a kerthelyiségben. Belőlem a lelátón lett drukker, hóban, esőben és kánikulában. Ha tudok választani, mostanság is a valós helyszínt választom, nem a képernyőt, amire nem is bírok mindig minden idegszálammal odafigyelni. (Elkalandoznak a gondolataim, de azt érzékelem, hogy Pedri tragikomikus hazaadása nyomán vezetnek az ezúttal feketébe öltözött kockások.) Amúgy akad olyan, magát futballőrültként definiáló ismerősöm, aki soha nem járt még meccsen. Szerinte a képernyő jobb. Részemről annyit teszek hozzá, hogy a világ meg egyre őrültebb.
Ezúttal nem tudok választani, legföljebb szűk keretek között, Koppenhága messze van, dönthettem a kerthelyiség és a nappali között. (A sör a lelátón is adott. Gólnál az ember szokott is kapni a felső szektorokból egy kis zuhanyt. Itt ez most elmarad. Szofisztikáltan szurkolunk. Pedig a spanyolok megint rúgnak egy gólt, ezúttal nem saját maguknak.) Úgy voltam vele, akkor a kerthelyiség, ilyet még sose csináltam, az ember legyen nyitott az új figurákra, és végre megmutathatom másoknak is a horvát mezemet. Két hete kaptam Esztertől, a rijekai egyetem magyar lektorátusának vezetőjétől, amikor a Fiumei Magyar Házban bemutattuk A fiumei cápa című regényem horvát kiadását (Rijecki morski pas). Eszter szintén futballfanatikus (ő se csak Eb idején), ennek megfelelően magyar mezt vittem neki ajándékba. Írta a Messengeren, hogy mindhárom magyar meccset abban nézte Zágrábban. (Én a franciák ellenit élőben a Puskásban. Nocsak, góllá érik a spanyol mezőnyfölény, Azpilicuetának olyan neve van, mintha azték uralkodó lenne, fejel is egy gólt.) Azt is Esztertől tudom, hogy a horvát válogatott beceneve, vatreni, annyit tesz: tüzesek. Erre az alkalomra önhatalmúlag elkeresztelem őket cápáknak. Hrvatski morski psi, ez itt a reklám helye.
Hat évvel ezelőtt, amikor Fiumében töltöttem ösztöndíjjal pár hetet (annak folyamodványa lett a cáparegény, ahogy egyszer a Látóban megírtam, megint a reklám), egyik első élményem az volt, hogy amikor bebattyogtam a szupermarketba sörért (az ösztöndíjasok magányos estéi, szerencsére tele a net Zs-kategóriás trash filmekkel), csodálkozva konstatáltam, hogy a sörösüvegek címkéire rá van nyomtatva a horvát labdarúgó-válogatott játékosainak arcképe. Nem kellett sokáig irigykednem, azokban a napokban jutott ki a magyar válogatott is (34 év után) a ’16-os Eb-re. A pótselejtezőt ösztöndíjam helyszínén néztem, egy százévesnél is régebbi fiumei épületben, tök egyedül egy baromi nagy lakásban, sörösüveggel a kezemben, rajta valamelyik horvát futballsztár arcképével. Egy spanyol nyelvű streamet sikerült behoznom, és lemaradtam az otthoni fölvonulásról, csakúgy, mint a következő nyáron. Ama euforikus hetekben megint ösztöndíjjal voltam, a változatosság kedvéért ismét Horvátországban, az isztriai Liznjanban, ahol a házigazdáim ugyancsak futballőrültek voltak. Együtt néztük a magyar válogatott ’16-os Eb-menetelését, és kimondatlanul is azért szorítottunk, nehogy összekerüljön a két csapat, mert akkor mit kezdünk egymással.
Erre – sajnos vagy szerencsére – nem került sor. 2018-ban viszont jó pár honfitársammal egyetemben szorítottam a világbajnoki döntőbe jutó vatreninek. A rákövetkező év tavaszán pedig együtt vonultunk be, magyarok és horvátok, kéz a kézben, a Groupama Arénába, ahol némi meglepetésre és annál nagyobb örömünkre (legalábbis egyikünkére) Dzsudzsákék legyőzték Modrićékat. (Milantól, a horvát kiadómtól tudom, hogy ez náluk is komoly meglepetést keltett. Közben emitt a rendes játékrész utolsó negyedórájában három gól esik, a spanyolok kettőre növelik előnyüket, ám a tüzes cápák a sírból visszahozzák a meccset, Orsic, majd Pasalic révén egyenlítenek.)
Ha a fentiekhez hozzáteszem, hogy a HNK Rijeka abban az évben nyerte meg a horvát bajnokságot – megszakítva a Dinamo Zagreb egyeduralmát –, amikor A fiumei cápa eredeti kiadása megjelent (a magyart pedig a Honvéd, ollé), a kör képzavarral szólva még inkább bezárul, megérdemlem a piros-fehér kockás mezt. Akkor is, ha a cápákat ezúttal lehalásszák. A feltámadás sem tart örökké. A hosszabbítás a spanyoloké. A fiatalok legyűrik a rutint. 5–3 a hispánoknak. Bezsebelek pár sajnálkozó és együttérző pillantást, nem fedem fel magam, kiiszom a sör maradékát, hazabiciklizek és az Adriára gondolok.
