A hiú ábrándok és lesgól-örömök másnapján a tanterem mélyéből váratlanul íveli elém kérdését Artúr: miért ácsorogtam a téren előző este, miért nem néztem a meccset valamelyik teraszon? Mondom neki, hogy nyolcesztendős lányom is van, akinek a mozgásigénye előbbre való bármiféle meccsnél; amikor riadót fúj, nincs apelláta, menni kell, őt bicikliztettem a téren, de egyébként a második félidőre hazaértünk, kábé negyvenöt percet én is adóztam a nemzeti érzületnek. Vallomásom után meghümmögtük a végeredményt, de később leesett a tantusz, hogy mire vonatkozhatott még a srác kérdése: az ő világnézetében az, hogy magyar irodalmat népszerűsítek, elválaszthatatlan attól, hogy Magyarország fociválogatottjának minden EB-s mérkőzését végignézem (s esetleg még őrjöngök egyet a Facebookon is).

De hadd térjek vissza a második félidőre. Nem a játék, nem a taktikai megoldások (és megoldatlanságok) szempontjából, hanem saját tévénézői fókuszomból. Eleinte magyar kommentárral próbáltam izgalomba jönni, de mikor Hajdú B. elkezdett ugyanúgy szurkolni a bírónak, mint saját válogatottjának, inkább lenémítottam a készüléket. Később átkapcsoltam a Pro Tv-re, mert kíváncsi voltam: vajon ott hogyan értékelik a magyarok teljesítményét? Gulács (!) – bizonyára a gulaș-sal keverik a nevét – sok elismerést kapott, a többiek magabiztos védekezése szintén. Nemhiába olasz az edző – konstatáltam magamban, de közben azon is hüledezni kezdtem, hogy a portugálok tényleg megelégednek-e a 0–0-lal. (Ebbéli vélekedésemet a Pro Tv-s Ioana Cosma megjegyzése is alakította, a portugál hullámok ugyanis neki sem tűntek túlzottan viharosnak...)

Jött aztán a 84. perc meg a többi, a hosszabításban végül ismét Hajdú B. utópiáival „szórakoztattam” magam, de azért türelmesen végigasszisztáltam, amint Szalai Ádám egyre eltévelyedettebb és harmatos tekintettel énekli a himnuszt a szurkolók fekete pólós tábora előtt. Ennyi volt, mert több nem nagyon lehetett.

Ebből a meccsből számomra elég volt a második félidő is. Különben egyre inkább gyökeret ver bennem egy gondolat, amit egy sporttanár kollégám mondott néhány éve: ő egyre ritkábban néz focit, mert a teniszhez vagy a kézilabdához képest ez egy lassú sport, túl sokat kell várni egy-egy találatra. Egyelőre az idei EB számomra is eléggé lassúnak mutatkozik, az este 10-től kezdődő spanyol–svédből például csak a himnuszok dallamvilágáig jutottam. Ami érdekfeszítőbbnek ígérkezik, az a csoportkörök befejeztével a belgák, az olaszok, esetleg a portugálok, a franciák vagy az angolok teljesítménye, az ő játékukat élmény lenne július elején is követni.