És mégis van olyan, hogy tévé-focit nézek. Amikor várhatóan széltében-hosszában arról lesz szó a közösségi médiában. Most éppen a magyar-portugál nyitómeccsről. Nyilván nem a kvázi mérkőzésről volt/van/lesz. Persze azzal együtt, hogy nem minden irodalom, ami mögöttes tartalmaktól terhes. Inkább frusztrált, s ilyenként inkább a pszichológia tárgykörébe tartozik. De most nem erről van szó. Talán. Román csatornán néztem a közvetítést. Feltételezem, hogy trendről van szó, és nem első eset, hogy két különböző nemű speaker igyekezett a figyelmet arra elterelni, amit látni kell, de számomra újszerű és üdítő volt a nő. Gondolom ez a hetero felállás amúgy jól ki van agyalva, mert tök jól működik. (Próbáltam a feleségem ennek apropóján meggyőzni, de őt ez sem hozta izgalomba – te sem azért nézed, mármint a meccset, mondta – s ebben igaza volt, de a nő hangja, hozzáállása, attitűdje, rátermettsége, és igen, felkészültsége is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy elviselhető legyen például a magyar térfélre szorult, egy kapura játszott első félidő, és beismerem, hogy arra is, hogy ne azért nézzem, amiért nézni akartam.)

Míg a férfi a megszokott formáját hozta, vagyis két-három passz között sorjázta, hogy ki mikor, hol, kivel és mennyiért, a nő simán átvette a szót, ha szubjektíven érintette, amit a pályán lát. Piszok jó dramaturgként működött, ugyanis igyekezett felismerni az edzői háttérmunkát, stratégiát, illetve, hogy ennek mennyire engedelmesek, készségesek a fiúk a pályán, és ez, hogy lehetne még izgibb, hippi vagy éppen szexi. Csodálta a jó kombinációkat, világosan felismerte a védelmet, az irányító középpályásokat, és megfelelő pillanatokban kereste a csatársort, aki éppen nem volt sehol. Rendesen felajzotta a küzdelem, nagyon gyorsan a gyengébben teljesítő csapat mellé állt, és értékelte “ahhoz képest, hogy” félvezetőkkel a heroikus, fegyelmezett, feszes és szívós küzdelmet. Harminc perc múltán a nőnek köszönhetően tényleg már egészen erotikussá vált a hangulat és az egész kezdett hasonlítani a focihoz. Szünetben türelmetlenül szívtam el az izgalom levezetése miatt kihagyhatatlan cigim. Aztán már csak a nő érdekelt, és azon kaptam rajta magam, hogy mindennel egyetértek, s ha a nyolcvanharmadik és azt követő röpke percekben nem lőttek volna zsinórban három gólt, alighanem rajongásától mámorosodva elélveztem volna az új magyar futball sok giccses pompommal vízionált felívelésének ezen jelenlegi fokán is. De nem így történt. A már említett három gól miatt, ami a pasi szerint a papírforma, és az aktivitást monitorizáló statisztikai adatok szerint is megillette a portugálokat. A nőnek pillanatokig elakadt a hangja és a hátralevő percekben sem leplezte csalódottságát. Nem állt át a győzteshez, és nem barmolta le a veszteseket, hanem fogozz meg: a sorssal szemben elégedetlenkedett – nem így kellett volna történjen, mert a gyengébbek heroikus harca szebb volt. A csaj ékes szép román nevet visel, akcentusa is anyanyelvre utal, hogy más személyes elfogultsága lehet, nem vitatom, de számomra élménnyé tette azt a focit, amit már nagyon régen leuralnak a fogadóirodák, a reklámipar, a pénzmosók és politikusok, és ezen okból kifolyólag nagyon régen ignorálok. Igenis, kérdezem, hogy nem lehetne még több, minél több nőt foglalkoztatni, az élet megannyi hím-monopol területén? Jó, tudom, hogy túlzás, aberráns és blaszfénikus azt kérdezni, hogy nem kéne ezt az egész kárpátmedencei mizériát egy ilyen lelkes román csajra bízni? De azért kérdezem, mert öl meg az unalom, kilúgoz a fásultság, és kiütéseim vannak a pojáca-modorosságtól.