Ez a német válogatott maga volt a szégyen: egy nem méltó ellenféllel kell játszania egy fegyelmezett csapatnak, ezt éreztem. Semmi villanás, semmi fantázia, ezerötszáz beadás, luftok, halott átlók, rémes átadások.

De az egész úgy indult, zuhogó esővel, bőrig ázott játékosokkal, hogy sejteni lehetett: ebből vagy remek meccs lesz, vagy pocsék. Inkább pocsék lett, legalábbis a németek mindent megtettek, hogy az legyen. A magyar válogatott viszont, amelyikben szintén nem volt egy Détári vagy egy Törőcsik, tisztességes játékkal, fáradhatatlanul küzdött az utolsó pillanatig.

Engem ez utóbbi lepett meg a legjobban. A magyar labdarúgás rákfenéje volt, hogy a focisták soha nem bírták végig, a második félidőben elkezdtek sétálni, rosszul passzolni, nem szaladni azért, amiért csak lépni kellett volna. Ezúttal nem; és talán ez Marco Rossi legnagyobb érdeme.

Nem zuhantak össze, holott ettől Hajdú B. is tartott. Az első egyenlítés után rúgtak még egyet; és még rúgtak volna egyet, ha van idő. Gulácsi mindent kivédett, Szalai pompásat fejelt, Schäfer András kiharcolta a gólját. Sokkal inkább megérdemelték volna a továbbjutást, mint a tehetetlen és tehetségtelen németek.

De hát a foci már csak ilyen: igazságtalan és gyönyörű. A barátom azt mondta, ő a magyar szivárványokkal tart – az este felragyogtak.