Nick Hornby csodásan szórakoztató és kissé rémisztő könyvében, a Focilázban saját futballszenvedélyét olyan függőségként mutatja be, amely saját értékelése szerint is tönkretette az életét, számos párkapcsolatát, munkáját, de amit mégsem cserélne el semmiért. Arsenal-szurkolóként, a csapat egy kevéssé sikeres időszakában követte a csapatot mindenhova, edzésekre, ifimeccsekre járt, évtizedeken át lényegében az egész életét az Arsenal iránti rajongása köré szervezte. Ismerek ilyen típusú szurkolókat NBI-től megye III-ig. Én egyszer kerültem közel ehhez az állapothoz, Pep Guardiola Barcelonáját figyelve, először a tévén, aztán már (egy akkor még kéthavi fizetésembe kerülő) kivetítőn, aztán (konkrétan a nászutunkon) a Camp Nou-ban is; se előtte, se utána nem láttam semmit focipályán, ami annyira felkavart, intellektuálisan annyira lekötött volna, mint az, amit ők akkor csináltak. Akkor értettem meg, hogy a foci legalább annyira filozófia, mint játék, Guardiolától, Xavitól, Iniestától és Busquetstől többet tanultam meg a világ szerkezetéről, mint sok egyetemi órámon.

Először persze a játék ragadja el az embert, kortársaim tízezreihez hasonlóan én is komplett nyarakat töltöttem (hétfőtől vasárnapig, napkeltétől napnyugtáig és tovább) focipályákon. A házunk melletti játszótéren a legtöbbet: furcsa „V” alakja volt a pályának, az egyik szélén – szintén a pálya részeként – egy beton pingpongasztal; és ha az apukák is kijöttek, gyakran még sötétedés után is folytathattuk a derby-t: egyetlen távoli és halvány utcai lámpa fényénél. De volt szabályos utcabajnokságunk is, nevezéssel, mezekkel, kupával; én a HSC-t, a Hajnal utcai Sport Clubot erősítettem, fő riválisunk az UMSC (Újhelyi, Munkácsy utcai Sport Club) volt, sikeres és jól átgondolt átigazolási politikánk ellenére is mindannyiszor térdre kényszerített bennünket. Ez azóta is fáj.

Profi labdarúgó-karrierem még azelőtt véget ért, hogy elkezdődött volna: csak a fejemben, az álmaimban létezett, megye III-nál és néhány magasabb osztálybeli csapatnál lezajlott sikertelen próbajátéknál tovább sosem jutottam. Ez azóta is fáj. Anyai nagyapám ugyanis profi focista volt, ahogy a harmincas évek sportsajtója emlegeti: Bertók Pál, „a Szeged FC kitűnő balfedezete”. Jobban belegondolva, a foci nélkül nem is lennék, anyai nagyszüleim a foci révén ismerkedtek össze. Nagymamám Szegeden született, de nagybecskereki lévén Trianon után nem járt soha a szülővárosában. Jellemző rá, hogy levelet írt a szegedi városi tanácsnak: szeretné megnézni a szülővárosát, kerítsenek neki valakit, aki körbemutatja, mert senkit nem ismer ott. A városi tanács talán meghatódhatott a kissé naiv kéréstől, ezért a helyi futballklub kiválóságát, Bertók Pált rendelte mellé gardedámnak. Bertók Pált, a nagyapámat azonban nem ismertem, nem taníthatott nekem semmit erről a csodálatos játékról, sem az ő saját futballfilozófiájáról. Anyám sem ismerte: egy részeg szovjet katona minden különösebb indok nélkül meggyilkolta 1947-ben, Szarvason, a szülőfalujában, ahová, ha jól rekonstruálom a történteket, aktív játékoskarrierje levezetéséül nem sokkal korábban tért haza játékosedzőként. Ez azóta is fáj.

Szóval a foci az nem csak játék, de a család is, és nem csak ilyen nagyon konkrétan, mint nekem, de úgy is, hogy az apád tanít focizni. Az én apám nem tudott focizni, de ő magyarázta el, hogy a profi focisták nem oda rúgják a labdát, ahol a csapattársuk van, hanem oda, ahol majd lesz, mire a labda odaér. Ez felfoghatatlan volt mindkettőnk számára. Honnan a fenéből tudja? Azóta minden kiugratásban, csodás indításban apám visszhangzik bennem (talán ezért is csodálom annyira Xavit és Iniestát, Pirlót és Lampardot). Vagy úgy is például, hogy együtt szurkolsz az apáddal. Nekem az utolsó ilyen élményem sajnos Irapuato, ahol titkos esélyesek voltunk, de jöttek a szovjetek (pontosabban a KEK-győztes Dinamo Kijev, korának messze legjobb klubcsapata, és persze Lobanovszkij, a valaha élt egyik legzseniálisabb és legcinikusabb futballfilozófus). Tisztán emlékszem az egész estére, félidőben 3:0 volt oda, én meg, mivel jó voltam matekból, jeleztem apámnak, hogy akkor 6:0 lesz a vége, ő meg erre elzavart aludni. Nem rémlik, mikor volt rám olyan mérges. Sírtam fél éjjel. Bár azt nem bánom, hogy lemaradtam a +3 gólról, ez azóta is fáj. (Aztán a belga nagynénémre való tekintettel a belgáknak kezdtünk szurkolni, akik példásan kiejtették a szovjeteket, de az már nem olyan, nem lett jobb semmivel.)

Több mint két évtizedig ezután alig néztem focit, a tanár barátaimmal játszottunk minden szerdán, röplabdával egy kosárpályán; egy meccs egy évig tartott 496-470, ilyen eredmények születtek, de focit nem néztem volna, semmi pénzért. És akkor, 2009 májusában szinte véletlenül futottam bele az egyik első Guardiola-féle Classicoba. 2-6-ra nyert a Barca, de nem is az eredmény, a Madrid-szurkolók önkéntelen tapsa volt az érdekes, hanem hogy mindent máshogy csináltak, mint ahogy én addig tanultam. A legjobban az képesztett el, ahogy hazafelé járatták a labdát: én védőként azt tanultam: el a kaputól, ezek meg passzolgattak a kapussal, a hideg futkosott a hátamon, mindig próbálták a labdát megjátszani, nem lehetett eladott labda. Csak rövid passzok, kijátszva a végtelenségig. Sokkolt, őszintén szólva, hogy milyen mélységei vannak ennek a játéknak, hogy mennyiféleképpen játszhatod. Megpróbálhatod uralni az egészet, vállalva, hogy sosem hibázol, vagy várhatsz a másik hibájára, és arra építesz. Törekedhetsz a szépségre, vagy megpróbálhatod elrontani a másik játékát. (Mi most ezt csináltuk, remekül.) Beparkolhatod a buszt a kapud elé és várhatsz egy gyors kontrára, vagy egy zseniális játékosodra. Építhetsz a saját keretre, vagy vásárolhatsz drága játékosokat, ha van rá pénzed. Húzhatod az időt úgy is, hogy lassan mész a bedobásért (ahogy a németek ellenünk), vagy úgy is, mint a spanyolok a horvátok ellen, hogy járatták a labdát körbe-körbe (meg is lett az eredménye). Lehetsz erkölcsös és szimpatikus vesztes, vagy pragmatikus eredménycentrikus győztes. Lehetsz durva, kicsinyes, sportszerűtlen, vagy lehetsz elegáns és nagyvonalú. Lehetsz harcos is, föltámadhatsz a semmiből, okosággal, gyakorlással szinte bármekkora hátrányt le lehet dolgozni. És mindebből mindig minden látszik. Ha tíz meccset megnézel, érteni fogod, hogy mi történik, legalább nagy vonalakban. Ez a foci igazi varázsa, hogy mindent lehet, de a szurkoló mindent lát.

Játék, család, közösség, filozófia, erkölcs, munka, kitartás, tehetség: azt hiszem, most már örökre lenyűgöz, hogy a foci nyelvén – majdnem úgy, ahogy az irodalomén – mindezeket, és az ezekről alkotott nézeteidet is, ki lehet fejezni.  Még akkor is, ha gyakran fáj.