Hosszan fésülöm a hajam, tükör előtt. Anyu néz vissza rám, elgondolkodva. Látom az aggodalmat a szemében. Valami baj van, kérdezem tőle? Becsukja a szekrényajtót, de észreveszi, hogy alul, a tükör megrepedt: Kétségbeesve lerogy a szekrény melletti kanapéra, a szélére, a többi tele van pakolva. Mindig mindent telepakol: most épp a négy könyvvel, amiket párhuzamosan olvas. Mintha lemaradna valamiről.
Kimegyünk, néz rám kérdően? Én megyek ki, anyu, a piacra, veszek friss zöldséget, gyümölcsöt. Ha hosszú a sor a hentes előtt, nem is próbálkozom.
Láttad, kislányom, hogy az önkormányzat elrendelte, hogy kesztyűben áruljanak, és a nem becsomagolt árukat fertőtlenítsék. Gizi nénitől vegyél káposztát, ő nem sózza túl.
Csíp a hideg, a téren felállított órán, ami a hőmérsékletet is jelzi, 1 fok van. Fázom. Mint általában, alulöltöztem most is. Legalább hamar megjárom. Puliszkához való túró is kell, amit csak egy helyen lehet kapni, hosszú a sor. Addig veszek tisztítószereket. Csak ne anyázna mindenki. Hoztam centist, lemérjük a másfél métert? Ha én sorba tudok állni 65 évesen, te is tudsz várni, kisanyám. Ettől a kisanyámos pasitól elmenekülök. A zöldségesnél a legvonzóbb a gránátalma. Egyet megmosok, lefertőtlenítek, és ahogy hét éve Isztambulban láttam, megbontom. Padra nem ülök, nem is lenne mire, a piac falának dőlve, a nappal szemben megállok, és könnyű, gyors és határozott mozdulatokkal préselem a számba a gránátalma levét. Nem törődök azzal, hogy elég sok kifolyik, először a gyönyörű kendőmre, amit még Londonban vettem a reptéren az utolsó fémpénzeimen, majd folyik a kabátomra, piros lesz minden, de nem zavar, más semmi se zavar, csak legyen vége egyszer ennek a rémálomnak.
Hét éve nem jártam Isztambulban, addig évente egyszer-kétszer, kutatni, konferenciázni. Megszerettem nagyon a várost, az ázsiai oldalát is, térképpel a kezemben fedeztem fel. Sokszor egyedül. Pár alapvető szót megtanultam törökül, de a piacra általában a bosnyák kolléganőmmel mentem, ő jobban szót értett. Rengeteg gyümölcsöt, zöldséget megkóstoltunk, a Boszporusz partján sült halat ettünk, néztük sokáig a kereskedőket, a tengert, és ahogy halásznak a fejünk felett. Mindent megmostunk, de sokszor ezt is megmosolyogtuk, hogy milyen finnyásak vagyunk. Én meséltem neki ’90 márciusáról, ő meg a bosnyák háborúról. A gyerekkori nélkülözés közös téma volt mindig kettőnk közt. Ha kávéztunk, az el nem fogyasztott cukrot eltettük. Valentina apukája hivatásos katona volt, most méhészkedik a bosnyák-horvát határon lévő nyaralójukban. Ha a lánya hazalátogat, bárányt sütnek, húst hússal esznek. Valentinánál mindig van rágógumi. Még a háború alatti karanténban rögzült benne, ha az élelmiszer-szállítmánnyal érkezett édesség, így rágógumi is, nagyon beosztották: egyik nap egy lap rágó felét elkezdte rágni, aztán a megrágottat kivette a szájából és visszacsomagolta a papírjába, hogy másnap is legyen mit rágnia, sőt, pár gyerek úgy versenyzett, hogy a megrágottat összerágta a féllel, és akkor jó nagy gombóc lett belőle, amiből szép lufikat lehetett fújni. A nagyobb család együtt vészelte át ezeket az időket, Vali két évet nem járt iskolába, de később bepótolta.