A napokban be kellett látnom, hogy bizony van egy részem, amelyik nem akarta, hogy vége legyen a karanténnak. Persze szó sincs arról, hogy ne örülnék a friss, ropogós egyhetes szabadságomnak. Inkább arról van szó, hogy ami az elmúlt két hónapban jó volt, az nem kicsit volt jó.
Nehéz ezt a jó oldaláról megragadni. Bizonyos szempontból sokkal szabadabbnak éreztem magam, mint máskor. Most nem (csak) arra gondolok, hogy két hónapon keresztül nem kellett senkinek magyarázkodni, ha napokig ki sem akartam mozdulni, csak olvastam és írtam. Sokkal inkább gondolok a szellemi szabadságra. A számtalan jó olvasmánnyal, és önfeledt munkával eltöltött napok mellett történt még valami, amire nem számítottam, pedig az elején még vicceltem is, hogy Hans Castorp is pár hétre készült a szanatóriumba, aztán hét év lett belőle. Az történt ugyanis, és erre csak a napokban jöttem rá, hogy ezalatt a két hónap alatt lett valami az idővel. Eleinte csak annyi tűnt fel, hogy a szokásosnál jóval több időt töltök az emlékeimben, és elemi erővel törnek fel egészen régi időszakok is. De másképp emlékeztem most, mint egyébként szoktam. Most egyenként jutottak eszembe az életem különböző időszakai, és mindegyik velem maradt egy-két napig.
Bőven volt időm (újra)felfedezni egyes emlékeket, és elhelyezni őket. Egy idő után olyan volt, mintha térképként gördült volna elém az idő, amit felülnézetből láthattam. Összeálltak egész idővonalak, amik addig nem voltak, csak részletekben és foszlányokban. Ami egészen idáig csapongó emlékezés volt csupán, az most át- és belátássá változott. Ez pedig szerintem csakis azért történhetett meg, mert egy idő után az elmém már teljesen kilépett a készenléti állapotból, és hogyha megtalált magának valamit, akkor azzal elidőzött és elmélyült benne, nem akaszkodott egyből egy következő valamire. Ezért volt most különösen jó olvasni például, meg dolgozni is, mert sokkal nyugodtabban és felszabadultabban mélyültem el abban, amibe belekezdtem, mert nem volt ott a tudatom rejtett zugaiban sem, hogy két óra múlva menni kell, ezt vagy azt kell csinálni. Azt hiszem, ilyet utoljára kamaszként éltem meg nyaranta, amikor nem volt iskola, csak egyik nap volt a másik után, és mindenbe olyan jó volt belefeledkezni. És most is volt belefeledkezés a karantén alatt, és nem meglepő módon rengeteg utazás jutott eszembe, hideg-meleg égtájakról egyaránt. Sokszor eszembe jutottak „a templomaim”, azok a templomok, amelyek valamiért fontosak lettek a számomra. Úgyhogy eldöntöttem, hogy összegyűjtöm őket, mert noha mindegyik nagyon értékes emlékeket őriz, még sosem voltak együtt, egy helyen.