Azon a tikkasztó júniusi napon, amikor a marosvásárhelyi sürgősségi kórház egyik félreeső, sötét zugában az orvos halkan, szinte suttogva tudatta nagyapámmal, hogy mindkét tüdején dió méretű daganatot találtak, és a véres köpések mostantól csak gyarapodni fognak, majd némi erőltetett, de kétségkívül jó szándékú bátorítással tovább irányította az onkológiára, nagyapám megemelte a kalapját, „köszönöm a hozzámvalót”, mondta, majd hazajött, levetette az elegáns ruháját, egyenként mindent visszaakasztott a vállfára, legutoljára a nyakkendőjét a vállfa kampójára, elsimította a gyűrődéseket, az egészet szépen visszaillesztette az szappanillatú ruhásszekrénybe, majd magára öltötte a benzinszagú, olajfoltos munkaruháját, és visszament a műhelybe kipofozni a motorbiciklijét.