Sokan emlékeznek még arra, mikor a hetvenes-nyolcvanas években (mi) iskolás fiúk kínai fehér alsónadrágban, amelynek a sliccét bevarrták, és a combrészére vitézkötést hímeztek, legényes táncokat gyakorlottunk az akkori fényes gumicsizmában – az nem kínai volt. Népi tánc a Megéneklünk Románia Fesztivál keretében. Gyűlöltem. Mit sem tudtam arról, hogy a népi kultúra az állam számára milyen fontos, hogy az állam tulajdonképpen a nép, vagyis a népet képviseli, pártolja, stb. Kínai alsónadrág, hímzés, gumicsizma, viselet. Aki emlékszik rá, tudja. Aki mélyebben emléxik – így, X-el – az tudja, hogy a szocialista álladalom sok reprezentatív dolgot tanult a korábbi, radikálisan megtagadott világtól, ahogy ez a későbbi – amiben élünk éppen – a korábbitól. A megtagadva megőrzés dialektikájába nem kalandoznék el, a gyakorlatát naponta látjuk. Csakhát semmi sem velünk kezdődött.
Valahányszor a bevonulás (nagy B) képeivel találkozom, mindig elcsodálkozom azon, hogy a férfiak a korszak polgári ruházatában feszítenek, a nők pedig a korszak által elképzelt, fiktív népviseletben. Ne mondja nekem senki, hogy ez a hölgy a kép közepén egy Erdélyben akkor (1940) létező falusi viseletet hord, és ha végignézzük a bevonulás képeit, mindig ezt látjuk: a nők olyan magyar ruhában tetszenek, amit itt sosem hordtak. Vannak, persze, komoly, zsinórkötéses urak, meg harisnyás székelyek, az ugyanúgy demonstráció, mint a kalocsai hímzés meg a halasi csipke, templomba és temetésre vették fel. Erdélyben a magyar viselet (női) a huszas-harmincas években az ellenállás jelképe volt, olyan hölgyek pompáztak benne, akik civilben sosem. Ha Tessitori Nóra Áprily Lajos vagy Reményik Sándor verseit szavalta, nem ugyanazt jelentette a polgári ruha vagy a népviselet, volt is ezért csendőri huzavona vele többször. Pedig ha jól belegondolunk, a nő mindig is a nép volt, mindig a hagyományt képviselte, a férfi pedig a haladást, a polgárt, a jövőt. Ugye, milyen hülyén hangzik? Essetek nekem, feministák!
Tudjuk, hogy a lányok a bevonulás képein azokkal a gyönyörűen hímzett magyar ruhákkal soha, sehova nem mentek többé, a rajongás ruhái voltak, operettbe valók. Huszárjelmez dukál hozzá. A huszárok vonulnak. Rohamsisak, Botond terepjáró, Bofors ágyú, Toldi harckocsi, tábori tarack, bicikli, minden, amit akartok, a korszak fegyverzetéhez képest első látásra nem rossz, és rengeteg a szép ló. Odaveszett mind, mi már tudjuk. A képen látható emberek még nem tudnak semmit, az ünnepség véget ért, beállnak a feltehetően alkalmi fotós gépe elé. Olyan, mint egy család, karolják egymást. A nő egyszerű blúzban, szoknyában, cipőben, bárhova, bármikor el lehet ebben menni. A férfin csizma, bricsesz, mellény, zakó, kalap, zsebórája nincs, falusiak vagy a város agrárius világában élnek. A középütt álló nő olyan magyar ruhát hord, amilyet soha, sehol, senki – nemhogy Erdélyben. Ezt a ruhát a színpadról ismerjük. Jelmez. Mindenki ugyanabból a filmből vagy operettből másolja, három szalag van az alján... Gyanítom, hogy a két nő cipőjét ugyanaz a suszter készítette. A zokni viszont elárul mindent. Ilyen fehér szoknyát, ilyen cipővel és zoknival lányok abban a korban soha, csak ha szerep van. A jelmezben nem az a fontos, hogy miből készült és mennyibe kerül, az olcsó krepp ugyanúgy megteszi, mint a selyem. A jelentéses rész eltakarja a többit, lényegtelenné teszi. A jelmez szimbólum. Itt a mellény a fontos, a mellényen a hímzés, az minden kétséget kizáróan magyar. Akármit lehet a ruha alá venni, ha a szoknya alatt nadrág volna, az sem számítana, de az egy későbbi korszak.
Azért szoktunk ünnepélyeken fagyoskodni és izzadni, mert a jelmez szimbolikáját összetévesztjük a ruha funkcióival. A ruha véd, a jelmez reprezentál. A hatalom viszont, aki a jelmezes tömegben örömét leli, nincs tekintettel semmire. Bele szoktunk pusztulni, lehet az tank, rokolya vagy honi gyártmányú gumicsizma. El is telt vagy húsz év azzal, amíg efféle hímzett mellényt Erdélyben felvettek megint a lányok – csakis demonstratív céllal és az autenticitás jegyében.
Aztán énekeltük megfelé Romániát, ahogy tudtuk. A cipő mindent visz, és a mini...
(Képek forrásai: Azopan. 1. kép: Hegyi Zoltán; 2. kép: Török Gáspár; 3. kép: Orbán Imre)
