„A borz dala a vágy éjjelén halkan sikít a tenger felé.” (Akutagava Rjúnoszuke: Az éneklő borz. Fordította Gergely Ágnes)

Dran ser kuljel qualligram qualidrani tefen, tua kwasiatidra holla parhal son. Így kezdődött a Lolla halliz című ismeretlen nyelvű szöveg, amelynek műfordításai az Éneklő Borz sorrendben negyedik fellépésén hangzottak el a Kolozsvári Zenelíceum dísztermében, azaz az egykori ferences rendi kolostor refektóriumában, 1992 decemberében. A fordítók (Jakabffy Tamás, Kisgyörgy Réka, Márton László, Salat Levente, Vida Gábor és Visky András) közül Salat Levente a „qualligram” fordításakor a Kalligram nevű folyóiratra utalt: „Külsőségek alapján ítélve a kalligram kö­zönséges árulás, amint a hagyománytisztelő eszelősség vélekedik felőle”, hogy konkrétan mire is, lábjegyzetben közli az olvasókkal: „A Kalligram Pozsonyban szerkesztett irodalmi és művészeti lap. Főszerkesztője Grendel Lajos. Szerkesztők: Csanda Gábor, Farnbauer Gábor, Hizsnyai Zoltán. Szerkesztőségi titkár: Szamaránszki Edit. 1992 júniusá­ban jelent meg először, amikor kétévnyi alkudozás után kiderült, hogy a mély szemléleti ellentétek elsimíthatóságának a látszatát nem lehet büntetlenül időtlen időkig fenntartani. Kiadja: a Kalligram Kiadó Kft. Ára: 15 korona.”  

Salat nem véletlenül fordult Pozsony felé. Az 1992-ben induló „hangos szépirodalmi folyosó”-nak, az Éneklő Borznak a Kalligram lett a példaképe. Sőt, a Borz alapítói (Jakabffy Tamás, Kisgyörgy Réka, Kovács András Ferenc, Láng Zsolt, Salat Levente, Visky András) saját szerepüket a Kalligram gárdájához igazították, a megfelelő behelyettesítésekkel (Szigetiből Salat lett, Grendelt egyszerre többen is játszották, románok lettek a szlovákok -- egyedül a térség legfontosabb szponzora, Soros György maradt meg Soros Györgynek). Meglehet, ismereteik igen korlátozottak voltak: Grendelen kívül tulajdonképpen nemigen olvastak szlovákiaiakat. De épp a Kalligram könyveinek, valamint a folyóiratnak köszönhetően ez hamarosan megváltozott, kinyílt számukra egy inspiratív világ, az ablakok után az ajtók is kitárultak, és az Éneklő Borz hamarosan Pozsonyba is eljutott, és fellépett a Magyar Köztáraság Nagykövetségén, mert akkoriban még Budapest számított a réseket tágító ék csorbulatlan spiccének.

Az Éneklő Borz azért alakult, mert szerette volna, ha az irodalom szakít az ideológiákkal, az üzenet, a népszolgálat, a nemzetmentés stb. szlogenjeivel. Szerette volna, ha az irodalom a szó művészetét jelentené. Azt akarták, vagyis akartuk, hogy a szó metamorfózisa teljes legyen. Hogy kilépve az iszonyúan alacsonyrendű szocialista realizmus művészetfelfogásából, abszolút igazságok nyomába eredhessünk. De lehet-e művészetet létrehozni a periférián? Többféleképp is hátrányos helyzetben? Olykor kifejezetten ellenséges környezetben? Az igenlő választ erősítette a Kalligram létezése is.

Az első Kalligram-könyveket a tatai JAK-táborban, a Borz első nyilvános szereplése után kaptam Szigeti Lacitól. Ez ’92 késő nyarán lehetett, ősszel mentünk Pozsonyba. A Salaték autóját én vezettem, mert Leventének épp lejárt a jogsija. Érkezésünk után Szigeti Laci vitt körbe, megmutatta a szerkesztőséget, a főtéri parkot, az óvárost. Egy Duna-parti vendéglőben életemben először ettem csülköt, nem ízlett. De a beszélgetésekre jó visszaemlékezni. Megfigyeltük, Szigeti mennyire otthon van Pozsonyban, miközben érződött, igazi prágai, Hrabalnak és Havelnek a barátja; érződött, hogy nála az otthonlevés nem földrajzi, hanem eszmei kötődés. Grendel is ott ült az asztalnál, és kérdéseiből látszott, többet tud rólunk, mint mi róla. Szlovák írók is eljöttek a fellépésünkre, és ahogy Grendelék velük beszélgettek, majd ahogy az asztalnál róluk meséltek, az a közvetlenség és derűs empátia, az egyetemességbe vetett hiten nyugvó bizalom felrajzolta előttünk egy lehetséges kolozsvári életmód alapjait. Még ami nagyon erősen megmaradt emlékezetemben: ahogy Hizsnyai Zoli a feleségével beszélt, az pontosan arról szólt, amiről beszéltek. Őket hallgatva, egyszeriben feltűnt, mi „otthon, a családban” is szünös-szüntelen a kettős beszédet alkalmazzuk, az utalásokat, az áttételeket, a ki nem mondott gondolatok instanciájával való érvelést.

A mi „erdélyi Kalligram-kísérletünk” csak részben sikerült. A könyvkiadó évekkel később jött létre, ráadásul az Éneklő Borz csupán egy sorozat neve lehetett (voltaképpen álcaként, a könyvek miatt a kiadót ért belső támadások elhárítására). Az Éneklő Borz nem indított nyomtatott lapot. A románokkal sem tudott kialakítani a formalitáson túljutó együttműködést. (Ez a mai napig így van. Jellemző példa, hogy a kortárs erdélyi magyar írók régóta várt román nyelvű antológiáját Budapesten mutatták be, és nem Bukarestben vagy Iașiban.) Intézményesen nem tudott kiemelkedni keletkezésének elcsituló hullámaiból.

A szükségesnél kevesebb energiát fordítottunk az útkeresésre. A sikeres előfutár ilyen értelemben kényelmessé tett. Illetve, akinek csak példakövetésre futja, annak be kell érnie a részsikerekkel. Szigeti a maga unikumával lett eredményes. Nem volt előtte Kalligram-példa, mintakövető helyett mintaként állt elő. Mi pedig akkor még nem tudtuk, át kell lépni a tanokon, hogy eljussunk az eredeti gondolatokhoz.

Egyszer a nevezetes kolozsvári „Parasztpárt” étteremben Szigeti Laci kikérdezett, milyenek a román könyvpiac lehetőségei, hogyan lehetne könyveket átvenni, eladni, milyen piaci, politikai, kulturális feltételek között lehetne ott jelentkezni. Mi bőbeszédűen és kissé nagyképűen válaszoltunk, jártasságunkat fitogtatva, miközben nem vettük észre, hogy kérdései lényegében javaslatok, irányjelzők voltak. Szigetivel beszélgetni és közben félédes enyedi leánykát kortyolgatni a „parasztpárti” áfonyás palacsinta mellé… az idő is, a tér is kitágult. Egyszerűen és pontosan fogalmazott, miközben egy összetett világmagyarázat átgondoltságával vitte előre a beszélgetést. Lendületesen sodródtunk előre, miközben meg-megálltunk kies fordulókban. Szigetitől tudtam meg például, hogy a régi könyvekbe azért nyomtattak le virágszirmokat meg leveleket, mert azok elűzték a kártékony rovarokat. Szigetivel mindig jó volt találkozni. Pár perc alatt feltöltött reménnyel, lelkesedéssel, munkakedvvel. Soha nem került el minket, nem rázott le, bár hamar rájöhetett, nem azok vagyunk, akiknek látszani szeretnénk, és nem fogunk közös projektekben virágzó kelet-közép-európai irodalmi bázist megteremteni. Nota bene, nem akart ő semmiféle bázist, semmiféle akadémiát. Az ő jelenléte a mi életünkben állandóságot biztosított, vagyis nem ő maga, hanem amit létrehívott. Szálakat, utakat, életműveket, képletesebben szólva, dolgozószobákat kötött össze folyamatosan, inspiratív légkört teremtett, összehozott embereket, hogy kidolgozhassanak formákat, nyelveket, amelyen ez a közép-kelet-európai miliő a maga érdes felszínével, a felszín alatt pulzáló érdemes élettel megjeleníthető. Mi az, amit ez az évszázadok óta egyazon kondér körül forgolódó világ a nagyvilág elé tárhat?

A Kalligram részéről konkrét felajánlás is érkezett: szívesen közlik az Éneklő Borz elhangzott számait. Végül létrejött egy reprezentatívnak szánt válogatás, amely az 1996-os áprilisi Kalligramban jelent meg. A betördelt anyagot én vittem Révkomáromba. A Vasmacskában találkoztunk Hizsnyai Zolival, aki szütyőjébe rejtette az anyagot, és máris fordult vissza Pozsonyba. Még aznap éjjel megírta a bevezetőt, hogy másnap kora reggel nyomtathassák a lapot. Károlyi Csaba az egyik legfontosabb Kalligram-számnak minősítette, Ilia Mihály transzilván szempontból emelte a hetven esztendős erdélyi lapkiadás emlékezetes teljesítményei közé, Tamás István „az utóbbi tizenöt év legjelentősebb magyar folyóiratszámá”-nak nevezte, Tőzsér Árpád pedig „a leghatékonyabb magyar műhely”-ként emlegette az Éneklő Borzot. 

Szigeti Laci mindannyiunk számára imponálóan ötvözte a sikert és az értéket. Lenyűgözött minket, ahogy a sokféle marketinges, technikai műveletet el tudta tüntetni az „eszme” mögül, ki tudta csontozni a mozdulatokat, ki tudta a gesztusokból oldani a földi szennyeződést. A Kalligram in vivo vált Kalligrammá. Kezdetben nem voltak szépek a könyvek, néha nehezen olvashattuk, emlékszem Harabalokra, fárasztó volt a tükör, belerokkant a szem, míg átrágtuk magunkat rajtuk, de soha nem adtuk fel, hiszen mindenen túl és mögött kitartóan érvényesült az olvasás szándéka. De pár év múltán már a legszebb magyar kiadványok a Kalligram műhelyében születtek. Az írás minden mással összehasonlíthatatlan, elsőrendű szerepét tudta Szigeti Laci érzékeltetni. Az írástudás kitüntetett tiszteletét. A bírálatait is úgy mondta el, hogy abból jó irányba lehetett elindulni. Célratörően terelt minket, miközben olyan melegszívű és adakozó volt, mint egy angyal. Éreztette mindig, hogy jószívűsége nem engedékenység, ő pedig nem az a gazdag cukrosbácsi, aki végül beleroskad a jótetteibe.  

Egyszer a kilencvenes évek közepe körül meghívtuk a Kalligramot Marosvásárhelyre, a Kultúrpalota Kistermébe. Valamiért késtek, csúszott a program. A közönség akkoriban még szép számmal eljárt ezekre a rendezvényekre, a körzeti rádió is megjelent, felállították a mikrofonokat, várták a fellépőket. Nekem kellett volna a beszélgetést vezetni, a rádió ügyeletes szerkesztője rám szólt, mondjak valamit, tartsam itt a termet megtöltő közönséget. Mit tehettem, kiálltam a színpadra, és mesélni kezdtem a Kalligramról: kik ők, miben utaznak, meddig jutottak. A közönség érdeklődve hallgatta, aztán egyszer csak nevetni kezdett. Ahogy sorban beszámoltam mindenről, a széksorokban ülők fel-felnevettek. Egyértelmű volt, azon nevetnek, amit mondok. Van egy szlovák nyelvű hetilapjuk, és szlovák könyveket is kiadnak, mondtam, mire nevetéshullám söpört végig a termen. Van egy sorozatuk, amely egyszerre négy országban, négy ország nyelvén fut, mondtam, és újabb hullám indult. Nem értettem, mitől van ilyen sikerem. Neves magyarországi írók nem Pesten, hanem náluk akarják könyveiket kiadni. Ha-ha-ha. Magyar klasszikusok kritikai kiadását gondozzák, miközben világirodalmat is publikálnak. Ha-ha-ha. A Kalligram nem csupán kiadó, hanem útkereső csapat, amely képes volt banalitásunk agyagos valóságából kivezető utat találni. A Kalligram hajó, amely kijutott a nyílt tengerre. Ha-ha-ha. Ha-ha-ha. Csak jó idő elteltével jöttem rá, azért nevetnek, mert azt hiszik, ezt az egészet az ő szórakoztatásukra találtam ki. Nevettek, mint az egykori vicceken, amelyek úgy kezdődtek: Ceușescu meg Elena megtanultak magyarul, és magyarul sutyorognak az ágyban...

Nem hitték el, hogy amiről mesélek, az igaz. Egész egyszerűen képtelenségnek tartották. A mából visszanézve, pontosabbnak tűnik úgy fogalmazni, hogy nem akarták elhinni. Szükségük volt a „nem lehet” meggyökeresedett tradíciójának megerősítésére.   

Így aztán tulajdonképpen már az is előrelépésnek számított, hogy elképzeltük, meddig juthatnánk, ha Szigeti volna a mi hajónk kapitánya. Tulajdonképpen a mai napig ajánlott volna arra gondolni, hogy az irodalom hajó, és ha ez a hajó veszélybe kerül, mi magunk is elveszhetünk.

(Képek: Szigeti László - televizio.sk, Az Éneklő Borz a tatai írótáborban - Litera - Testfeszt fesztivál FB-oldala)