Lukács Csaba Gyökérkeresők – ezredvégi emberkereskedelem című ötvenperces dokumentumfilmje 2017 és 2019 között készült. Bár 2019 augusztusában mutatta be a Hír TV, és novemberben már egyszer díjazták is (a 19. Lakiteleki Filmszemle egyik különdíját kapta), nem sokan látták mostanáig. Aztán pár napja, június 6-án, amikor fődíjas lett a szombathelyi 7. Savaria Filmszemlén dokumentumfilm kategóriában, és felkerült a youtube-ra, hogy bárki megnézhesse, hirtelen nagyot robbant. Sok ismertető, hír, dicsérő kritika jelent meg róla azóta. Június 16-án, amikor ezt írom, már több mint 53 ezren látták. Nyilván a téma miatt is nagy az érdeklődés. Néhány fiatal felnőtt gyökérkeresését mutatja be a film, akik a 90-es években romániai árvaházakból, nagyon rossz körülmények közül kerültek ki Nyugatra örökbefogadó szülőkhöz. Kicsik voltak, amikor „átplántálták” őket, ezért teljesen elvesztették az anyanyelvüket és szinte minden emléküket, amely a szülőföldjükhöz kötötte őket.

Hitelesség

Egyik kedvenc blogomon, az orokbe.hu-n találtam rá egy interjúra a rendezővel és azzal együtt a filmre is, a cikkbe beillesztve. Előbb az interjút olvastam el. Kiderült a beszélgetésből, hogy Lukács Csaba, mielőtt nekiállt volna filmet csinálni, önkéntesként a magánéletében is kapcsolatba került a gyökérkeresés témájával: Ileana Cunniffe Băiescunak, a The never forgotten Romanian Children [A soha el nem felejtett romániai gyerekek] facebookcsoport és közösség alapítójának segített nyomozni, tolmácsolni, szervezni azoknak az embereknek az ügyében, akiket egykor Székelyföldről adtak örökbe külföldre. 

Azért volt szükség Lukács Csabára és a magyar kapcsolataira, mert Székelyföldön jóval kevesebb sikerrel tudták felkutatni a vér szerinti szülőket a román média közvetítésével, mint Románia többi részén.

Kétségtelen, hogy a dokumentum műfajában az alkotás hitelességének javára válik, ha az újságírót, rendezőt civilként is szenvedélyesen érdekli a téma, régóta kapcsolatban áll a riportalanyaival, sőt valamit a sajátjából – szabadidejéből, pénzéből – is belead. (Gondoljunk például arra az esetre, amikor S. Takács András és Cseke Eszter forgatás közben elvállalták egy etiópiai törzsbeli kislány taníttatását.) A Gyökérkeresőknek a nagy találkozásokat dokumentáló jeleneteiben is megmutatkozik az a gyengéd tapintat, szeretet, együttérzés, amellyel Lukács Csaba korábban moderálta, terelgette a történéseket. Akiben ennyi érzékenység van, nem csoda, hogy dokumentumfilm-rendezőként a témához méltó módon tudja bemutatni a kivételes történeteket. Viszont az érintettek (örökbeadók, örökbeadottak és örökbefogadók) megszólalásai és a megindító, nagyon erős jelenetek „törzsanyagához” képest a „járulékos részek” picit rosszabbul sikerültek. Muszáj tehát egy pár gyengeségére is kitérnem, bármennyire is szeretem ezt a  filmet, vagy épp amiatt.

Szemléltetés

Olykor mintha túl sok lett volna a vágóképekből. Egy helyen mindenképpen rontott a filmen. „Nagyon [gyakran] visszatérő motívum, hogy repülök, szállok a szélben, mint a hulló falevél. Tehát ez a genealógiai lánc, ez az evolúciósan valahova tartozunk, az emberiséghez tartozunk mindannyian, ez őnekik valahogy megszakad” – mondja Székely Zsuzsanna pszichológus, és közvetlenül azelőtt, hogy elhangzik ez a mondat, őszi faleveleket látunk lehullni az avarba, lassítva, szívszorítóan szomorú zene kíséretében. A film mindvégig sikeresen elkerülte azt a fajta szentimentalizmust, amit mondjuk Andreea Marin „Surprize, surprize” című egykori tévéműsoraiból ismerünk, amikor a „Tündér” egymástól messzire sodródott családtagokat egyesített. Kár volt megjeleníteni ezt a falevélhullást. Mindenki maga elé tudta volna képzelni a pszichológus hasonlatát.

A szakértő

A filmidő egy heted részében a szakvéleményt mondó pszichológust látjuk a képernyőn. A Mózeskosár Egyesület elnöke négy évtizede dolgozik a gyerekvédelemben, és tényleg ő a téma egyik legjobb szakértője Magyarországon. De ez a film romániai gyökérkeresőkről szól. Így bármennyire is érdekes és fontos, amit Székely Zsuzsanna úgy általában mesél az identitáskeresésről, az elszakíthatatlan kötelékekről és lojalitásról, talán nem kellett volna kilenc(!) alkalommal megjelentetni a képernyőn. Ezeket a dolgokat szinte bármelyik örökbefogadásról szóló filmben elmondhatta volna, szóról szóra – leszámítva azt a két percet a film közepén, amikor a nemzetközi örökbefogadásról beszél, bár akkor is főleg a jelenlegi magyarországi helyzetre hivatkozik. A film alcímében megjelölt témát („ezredvégi emberkereskedelem”) még csak nem is érinti – nem véletlenül. Pár napja (június 12-én) Székely Zsuzsanna vendégposztban reagált a filmben felvetett gyerekkereskedelem témájára az orokbe.hu blogon, nyilván itt is csak magyarországi vonatkozásban. A nagyon fontos és szakszerű cikkből kiderül számomra, hogy annyira kényes és szerteágazó ez a kérdés, hogy pár percben lehetetlen lett volna bármit érdemben elmondania róla a filmben. A rendező helyében amúgy sem feszítettem volna szét a film kereteit elméletekkel, általános tudnivalókkal. Ami tényleg elengedhetetlen, azt a narrátor is elmondhatta volna a pszichológus helyett. Egyébként meg beszéljenek csak a jelenetek.

Túl sok történet

A két gyökérkereső, George Anderson (László Zsolt) és Logi Jenkins-Lager történetei gyönyörűek, és gyönyörűen meséli el őket a film. Sokkal hosszabban is néztem volna. Ahogy a testvéreit felkutató, közösségszervező Ileana Cunniffe Băiescu élettörténetét is. Ezért bosszantott, hogy értékes perceket pazarol a rendező a texasi Huntwille városképére, ítéletvégrehajtó intézményei kivételességének ismertetésére, majd egy gyorséttermi találkozásra, ami aztán sehova se vezetett. Ennél jobban már csak a rendező bosszankodhatott, hogy elutazott Texasig, és a riportalanya végül meggondolta magát.

Ugyanígy kár volt bezsúfolni a filmbe Izidor Ruckel monológjait. Egyrészt mert a férfinak nincsenek erdélyi magyar gyökerei, másrészt mert annyira megrázó és elképesztő a története, hogy pár percben még a leglényegesebb mozzanatait sem lehet felvillantani. 2001-ben az ABC News 20/20 riportfilmet készített Izidorról és arról, ahogy találkozik a vér szerinti családjával. Ő maga könyvben írta meg az élete történetét, majd együtt dolgozott Alex King filmrendezővel, aki sokszorosan díjnyertes dokumentumfilmet csinált az egykori romániai nemzetközi örökbefogadásokról. Ruckel mellékszereplő Lukács Csaba filmjében, vagy inkább csak szakértőként jelenik meg, aki abban különbözik a pszichológustól, hogy személyes érintettsége is van. Tudom, hogy nem lehet a szenvedéseket rangsorolni, de Izidor Ruckel sorsa, aki 3 éves korától 11 éves koráig egy „helyrehozhatatlan” gyerekek („copii nerecuperabili”) otthonában élt súlyos betegen – az archív felvételek tanúsága szerint is földi pokolban –, picit más mint a többi szereplőé: őt túlélőként tartják számon. Valahogy nem ő kellett volna levonja a tanulságokat a végén, hagytam volna inkább a főszereplőket, hogy többet beszéljenek.

Minden gyönyörű

Több szót írtam a kifogásaimról, mint amennyi a méltatásra jutott, mégis úgy gondolom, örülhetünk, hogy megszületett ez a film: nem lehet elégszer végignézni és megsiratni.

Bizonyos élethelyzetekkel kapcsolatban talán nem is illik vélt vagy valós esztétikai hibákra fókuszálni. Az egyik emlékezetes párbeszéd is erről szól a filmből. Az Erdélybe látogató amerikai pár áradozik:

„– Ez gyönyörű, itt minden gyönyörű.

– Tudom, azt gondolják, ez túl egyszerű. De mi imádjuk. Mi is így dekoráljuk a házunkat. Szeretjük az egyszerű, de szép dolgokat.

– Nincs benne semmi szégyellnivaló. Itt minden gyönyörű” – mondja a lány, akit azért adtak örökbe, mert nyúlszájjal született.