Az ember öt perc alatt teszi meg a félórás visszaút felét. Nem csendesül a zivatar. A felhő megáll a völgyben, felmászik a Pilis lábára, tapodtat se halad, egyre vadabb, minden résből víz folyik, a zivatar komoly eső akar lenni, már csak a jég hiányzik. Az ember az élelmiszer áruház napfénytetője alá húzódik, hatszáz méter hátra, sok, vár kicsit, legyenek a viszonyok kedvezőbbek. Lecsapkodja a sapkáról a vizet, amikor futtában, a semmiből, mellé robban egy nő. Talán húszas évei legelején, tízesei végén. Szőke, vállig érő haja csöpög, testére tapadva a vékony dzseki, a cigányos bő szoknya. Telefonál. Az ember teret hagy, elhúzódik, férjenek zavartalanul, közben a bejáratot se foglalják el. Vásárló persze nem indul se ki, se be. Az aktuális rendeleti időzónának megfelelően nyugdíjasok vásárolhatnak ebben az órában, ők pedig óvatosak. Öregember tudja, a kisebb záporban is benne a meghűlés, a meghűlésben a tüdőgyulladás, a kórház, a korona, a korona esélye óvatossá teszi. Öregember kíváncsi, élni akar, öreg akar csak igazán, hiszen eztán történik minden, ami eddig soha. Bolond lenne fürödni a veszélyben.
Az ember még szokja és felméri a kiáltozva telefonáló fiatal nőt. Egy percbe nem telik, másik lány érkezik ernyővel. Tömzsi, rövidre vágott barna haj, dühös rigótekintet. Egész testéről rázza a vizet, mint a kutya, „kurvaanyja, kurvaanyja, kurvaanyja” morogja minden rázásban.
„Jobban járok, ha maradok veled az ernyő alatt, legalább a fejem megússza!” – jegyzi meg egy oktávval a normál fölött a szőke. Az ember nem érti, mit mond a nő, s amit mond, mit jelent.
„Hülye vagy, tudtuk eddig is. Miért nincs veled ernyő, miért nem fér el egy összetolható ernyő a kibaszott táskádban?”
„Férne, de elfelejtem mindig.”
„Mert hülye vagy, azért.”
Élesek a lányok, harapósak, sértetten elfoglalják a teret. Az eső nem volt kalkulálva induláskor. A sarokba húzódó ázott férfit nem látják, nincs, levegőbe se veszik.
„Próbáljunk taxit?”
„A taxi délig reménytelen, telefonáltál a kibaszott apádnak, hogy itt ragadtunk?” – kérdezi az ernyős.
„Nem veszi fel.”
„Akkor hívogasd, bazdmeg, mert lekéssük a vizsgát, mehetünk júniusba’, hülye vagy teljesen? Júniusba rég németbe’ kell lennünk!”
„Jó.”
„Mondtam, hogy ez a Tesco-busz is kurva gázos, ha kimarad, mert bármikor, akkor mit csinálunk, he? Miért ne maradna ki, baz'meg? Hívogasd!”
Közben néha fordul a szél, bever a műanyagtető alá, nagy, erős cseppekkel megszórja a lányokat térdig.
„A kurva anyját, nem képes abbahagyni!” – kapkodja a lábát a tömzsi. – „Ennek a kurva cipőnek is annyi, másikat kellett volna vennem, baszki.”
„Jól kell, hogy kinézzünk, baszki, nem?”
Az ember néha a lányokra néz el-elcsöppenő sildje alól. Szép arcok. Szép, drága ruhák. Szép testek. Szép, illatos nők a durva esőben. Nem képes eldönteni, a modor mennyire a világ része. És hogy milyen világ része? Fázik. A hideg májusi esővíz átszivárog a legalsó rétegen, a pólón.
„Hívod?”
„Persze, hívom állandóan. De apám egy ökör, úgy be volt baszva este, mint az albán szamár, ilyenkor délig döglik.”
„Nem baj, hívjad, csörögjön folyamatosan!” – sikítja hisztérikusan a tömzsi. Csendesebben teszi hozzá: – „Folytassuk, hallod, legalább ezt gyakoroljuk. Ha jön a busz kivetődünk elé, látod onnan, igaz? A kanyarban úgyis lassít.”
„Folytassuk. Közben csörgetem apámat. Honnan tudod, hogy a harmadik tétel lesz jobbról a mezőgazdasági szerszámok? Hermann elárulta?”
„Megkérdeztem.”
„És megmondta? ”
„Meg.”
„Leszoptad?”
„Dehogyis, hülye vagy? Hol? Az irodában?”
„Akkor?”
„Hermann okos fickó, én okos nő vagyok, mondtam neki a megbeszélésen, hogy van valamim, ami neki kellene, neki van valamije, ami nekem, kössünk üzletet.”
„Mondjad már, te!”
„Megígértem, hogy leszopom, ha mindketten megkapjuk a papírt. Annyit csak megér, nem? ”
„Meg-e? Én is. Kétszer.”
„De hárman lesznek, három vizsgáztató, kell a tétel is, hogy melyiket húzzuk, valamennyit tudni kell, baszki. A kasza-kapa nem baszhat ki velünk.”
„Nem. A 'sense' nem baszhat ki velünk. Mi is a kapa?” – nevetnek a lányok. Szépen, halkan, bugyborékolva, kedvesen. Mint a mindig remek választ adó nők, akik ügyesen megoldottak egy megoldhatatlan problémát, a problémák megoldására képtelen nagyonhülyék meg dögöljenek meg.
A bőrig ázott férfi a napfénytető alatt a sarokba húzódva nem sokat ért a hajszolt, szélrohamokkal, megújuló esőhullámmal szabdalt dialógból, a német nyelvből azt is elfelejtette, amit valaha tudott, a szopást, mondjuk, könnyedén, fordítóprogram nélkül, amíg a fejét töri, hogy miről beszélnek, milyen vizsgáról, ugyan mihez, miféle munkához kötelező egy ilyen vizsgapapír, és mennyire megfelelő, a lányok német főnevekkel dobálóznak. Oda, vissza. Egyik mond egyet, a másik nevetve válaszol. Néha egyik javítja a másik kiejtését – „Sense.” – „Hacke.” – „Spaten.” – „Rechen.” – „Plug.” – „Schnee.” – „Vier-Säulen Gabel. – „Pflücken” – „Sichel”. Röpködnek a szavak.
Az ember úgy érzékeli, sokat állt, az eső csendesedett valamit, úgy érzékeli, sokat tanult, fejlődött, jobban kilát a fejéből, terepi cipőjében tó cuppog május végi esővízből, hazalódul. Kilép a szélbe. Nem várja, hogy fény derüljön rá, a lányokért jön-e valamelyikük apja, vagy megállítják-e ropogós testükkel a Tesco-buszt, hogy elérjék a pesti vonatot, amivel feljutnak a vizsgára, ahol lebonyolítják a gyors bartert. Fiatal, gömbszerűen illesztett test rendszerint működőképes, bármikor bevethető a nemes, távlati cél érdekében, különösen, ha érdek mentén egyeztethető. Az se derül ki ennyiből, ha munkavállalási engedélyhez szükséges a nyelvpapír, milyen munka vállalásához. Aligha mezőgazdasági munka, és nyilván nem modell-tanfolyam a célüzem német nyelvterületen. Más a fogalmi felállás. Nem érdekes. Fut a hátszélben, nem kerülget, átvág a nagyobb pocsolyákon, pedig veszélyes, tudja, kátyút rejthet, könnyű pofára esni.
Nyakában lógó szemüvegében megállt az esővíz. Amikor orrára tolja, nem lát át rajta. Ujjai dermedtek, alig tapogatja ki a lépcsőház bejáró kulcsnyílását. A konyhában nyúzza le magáról ázottan tapadó ruháit, rugdossa halomba. A kövön kisebb tócsa nő. Csillog a vajszínű metlakin a villanyfényben.