Rohanok. Besüpped a lábam alatt a talaj, körülöttem száraz falevelek lebegnek, surrogásuk megtölti az erdőt, az ágakból épült kupolában felerősödik a zizegés, aztán esőpermetként hullik alá. Rohanok. Egymás után hasítanak el mellettem a fatörzsek, mélyen barázdált tölgy, és sima, hamuszürke bükk. Fogy a levegőm, minden kilélegzéssel szűkül a tüdőm térfogata, belülről hallom, ahogy egyenként pukkannak szét a léghólyagok. Rohanok. A fák lombjai megtörik a napfényt, mint krepp-papírral bevont zseblámpán, úgy szűrődik át a leveleken a fény, minden fénycsóva rám szegeződik és halványzöldre festi bőrömet.

Az erdő kettéválik, a fák között gallyakból és avarból épült sugárút vezet ki a világosságra, egy ismeretlen erő kivet a tisztásra, és összezárul mögöttem a rengeteg. Fekszem a koromfekete, zsíros földön, körülöttem visszahúzódnak a kövér fűszálak a termőtalaj belsejébe és a virágok összezárják szirmaikat. A számban vér íze és földmorzsalék. Megremeg a föld, göröngyök pattognak mellettem, beomlanak a földalatti járatok, tompa nyüszítések hallatszanak a mélyből. Zuhanok, gyökereken és állattetemeken át. Egy verem alján landolok. Falait az ásó acélhideg nyelve nyalta simára, a földből vasbetonszerkezetek merednek az ég felé, a nap delelőn áll. Kiterítve fekszem, elernyednek a tagjaim, fulladok. A magasban cső lóg a verem szája fölött, amelyből fodrozódva bugyog a beton, lassan betemetve az állatokat, a gyökereket és engem.

Azonnal kikelek az ágyból, felöltözöm és elindulok gyalog. Hajnalodik, a fűszálak hegyét kövér harmatcseppek húzzák le. A város határában egy távoli erdőkig nyújtózó földterület, pipacs és búzavirág tarkítja ilyentájt. Hatalmas birtok, a téeszesítéskor vették el a dédszüleimtől. Lánctalpnyomban felgyűlt esővíz, és rostokoló munkagépek acélváza tükrözi vissza az első napsugarakat. Sóderhalom és földkupac, a telek közepén gödör ásít. Készül az új alkatrészgyár alapja a földjeinken.

(Kép forrása)