Kulturális Szükségállapot bevezetését kéri a filmművészet professzionális alkotóinak egy része abban Klaus Iohannis államelnökhöz és a kormányhoz intézett nyílt levélben, melyet az Observator cultural 2020. május 14-i számában publikáltak. Érveik szerint a román filmművészet „mintegy 20 éve a színvonalas román termékek motorjaként működik”, és szeretne Románia újjáépítésének programjához csatlakozni, ehhez azonban támogatásra van szüksége. Levelükben három intézkedést sürgetnek: egyrészt a filmipar támogatási görbéjének elkészítését, másrészt egy támogatási alapot, mely a filmezéshez szükséges védekezési eszközök megvásárlását tenné lehetővé, harmadrészt a videoszolgáltatók és videomegosztó honlapok hozzájárulását a Filmalaphoz. A levelet alkotói egyesületek és olyan művészek írták alá, mint Cristi Puiu, a Lăzărescu úr halála vagy Radu Jude, az Aferim! rendezője. (D. P.)
Stephen Greenblatt Shakespeare-kutató és az újhistorizmus irányzatának alapítója What Shakespeare Actually Wrote about the Plague című, a The New Yorker folyóirat Cultural Comment rovatában május elején közzétett rövid elemzésében azt vázolja fel és példázza idézetekkel, hogyan jelennek meg a bubópestisre való utalások az angol drámaíró műveiben, illetve a pestis állandó fenyegetése közepette töltött élet milyen érzékelésmódokat teremtett, és ezek milyen, akár nyelvi elemekben köszönnek vissza az alkotásokban. A kutató összefoglalja, hogy a XVI. századi Angliában a betegség hullámokban jelentkezett, a hatóságok számtalan megelőző eljárást vetettek be ellene, közöttük a ma social distancingnek nevezett módszert is. Ehhez tartozott hozzá a színházak zárva tartása is, ami Shakespeare-t részvényesként, alkalmi színészként és drámaíróként is nagyon érintett. Ennek ellenére Shakespeare drámáiban és verseiben feltűnő módon szinte sosem ábrázolja közvetlenül a pestist. Műveiben a betegség nagyrészt állandóan lappangó mellékzönge, amely szereplőinek beszédében főként a düh és undor metaforájaként tör elő, vagy egyszerűen a felkiáltások állandó nyelvi eleme („a plague of sighing and grief!”), ami Greenblatt szerint nem az egzisztenciális félelem, hanem a familiaritás jele, a pestisnek mint a mindennapi élet elkerülhetetlen velejárójának az elfogadása, s így olykor humoros megjegyzésekre is alkalmas a használata. Tényleges eseményként csak a Rómeó és Júliában jelenik meg, itt azonban fontos cselekményalakító funkcióval, közvetett módon hozzájárul a szerelmesek halálához, hisz a Lőrinc barát üzenetét közvetítő ferencest pestisfertőzés gyanúja miatt karanténolták el a hatóságok, és ezáltal késleltették. Greenblatt továbbá a Macbethből is idéz egy részletet, amely látszólag a járvánnyal való együttélés érzését ragadja meg, „modern ecstasy”-ként hivatkozva a lelki fájdalomra, viszont e sorok végül nem a pestis, hanem egy kegyetlen uralkodó markában lévő ország leírásaként érvényesülnek. (C. A.)
Spanyolországban 2020-ban a nagy spanyol regényíró Benito Pérez Galdósra emlékeznek halálának századik évfordulóján. Rögtön vita is kerekedett a szerző életművéről. Antonio Muňoz Molina és Javier Cercas egy – Vargas Llosa szerint – civilizált vitában csaptak össze, ahol ez utóbbi azt a megállapítást tette, hogy szerinte Peréz Galdóst nem jó író, egészen pontosan: ő nem nagyon kedveli. Vargas Llosa ennek apropóján az En favor de Pérez Galdós (Pérez Galdós védelmében) című esszéjében fejti ki véleményét a saját Piedra de Toque (Próbakő) nevű rovatában az El País hasábjain.
Ő bár nagyra becsüli Javier Cercast, nem ért egyet vele és úgy véli, ilyen sarkos megfogalmazás a centenárium évében maga a provokáció. Majd Vargas Llosa megvallja: ő sosem kedvelte Proust életművét, sőt csak kínlódva tudta végigolvasni az Eltűnt idő nyomában című regényt, és a Gallimard szerkesztőjeként ő is elutasította volna a prousti kéziratot, ahogy azt André Gide tette.
Majd azt mondja, Galdós valóban nem zseniális író – ilyen Llosa szerint nagyon kevés van – hanem „csak” jó író, aki a XIX. század legnagyobbja és az első olyan spanyol nyelven alkotó szerző, aki írásból tudott megélni, tehát ő az első profi. Galdós 1843-ban született a Kanári-szigetek, édesapja katonatiszt volt, de minden jel szerint az anyja hordta otthon a nadrágot, aki miután Benito beleszeretett az egyik unokatestvérébe – a bajt megelőzendő – az édesanyja inkább Madridba küldött jogot tanulni.
A temetésén közel harminc ezer ember vett részt, amely az Episodios Nacionalesnak (ez az összefoglaló neve Galdós történelmi regényeinek) volt köszönhető. Ugyanazt csinálta, amit Balzac, Dickens és Zola vagyis a történelmi regény ürügyén beszél az ország valós társadalmi problémáiról.
Nem az az érdeme, hogy ezt megtette, hanem az, ahogyan tette: részrehajlás nélkül. Így alakult át a keze alatt a megélt történelmi múlt irodalmi matériává. A legnagyobb hibája azonban a galdósi univerzumnak – mondja Vargas Llosa – az, hogy a szerző nem értette meg: az első karakter, akit egy írónak meg kell alkotnia, az a narrátor. Emiatt van az, hogy a galdósi hősök „mindentudóak”, még a többi karakter érzéseit és gondolatait is pontosan ismerik. Ez pedig sokat ront a történetei hitelességén. Igaz Flaubert csak évekkel később alkotja meg a mindentudó narrátor fogalmát – zárja okfejtését Vargas Llosa. (Magyary Ágnes)
Neue Zürcher Zeitung, 2020. 05. 21.
„A Koronának hála, villamosítják a Solothurni Irodalmi Napokat”, ezzel a hangzatos címmel adják hírül, hogy a május 22-24 között megtartandó idei fesztivált online követhetjük. Vagyis most a hagyományos fesztiválnál sokkal többen tudják látni, hallani a meghívottakat. Mivel ez az egyik legrangosabb svájci irodalmi fesztivál, valóban jó hír, hogy akár Marosvásárhelyről is beülhetünk egy-egy felolvasásra. Összesen 73 felolvasó lesz az idén, a svájci írótársadalom színe-java, akár mindőjüket is meghallgathatjuk, vagy választhatunk, Zsuzsanna Gahsétól Simona Lappertig, Hans Peter Gansnertől Yves Raebertig. Persze, azért Solothurn hiányozni fog, Svájc legszebb barokk városa, és ráadásul egy „szerelmes” prím, a 11 a „hivatalos” városszám, minden e számjegy körül forog, a városi tanácsosok, a Szent Ursus templom harangjai, a városban állomásozó ezred száma is 11.
A másik érdekes írás a kulturális támogatás fontosságáról szól, szintén a Koronavírus árnyékában. Miért van szükség ilyenkor a kultúrára, ezen belül az irodalomra, a zenére, a színházra? Miképpen pótolható a jegybevétel? Miképpen lehet rávenni a privátszektort, hogy erejét megfeszítve, saját veszteségeinek dacára továbbra is támogassa a kultúrát? Netán kezdje el épp most szponzorálni. Minderről szó esik abban az interjúban, amit a lap Christoph Franz-cal a Roche gyógyszergyár igazgatótanácsának elnökével készített, és amelyben dr. Franz, aki nem csupán Svájc, hanem a térség egyik meghatározó közgazdásza, többek között Angela Merkel tanácsadója is, kifejezetten a fiatalok támogatását tartja a legfontosabbnak, amihez persze az kell, és ez egy fontos kijelentés, hogy a fiatalok új törekvésekkel, kezdeményezésekkel igényeljék ezt a támogatást. (L. Zs.)
(Képek forrása: Ziarul Financiar, Archyde, ttnotes.com)
