[Milbacher Róbert A kulturális migránsokról című írása az Élet és Irodalom 2020. május 22-ikei számában jelent meg]

A probléma ősi, a hadseregben úgy nevezik: újonc. Kívülről jött, nem ért semmit, egyszerű és brutális technikával vésik belé az alapokat, sose felejtse el. A hadsereg szigorúan hierarchikus intézmény. Ottlik ezt pontosan elmeséli. Aztán megjönnek az újoncok, és te már nem vagy az. Te csinálod velük, amit korábban csináltak veled. Ez a jutalmad azért, hogy kibírtad. Ha tábornok nem is, őrmester lehetsz idővel. Viszont nekem arról, amit Milbacher Róbert mond, nem Ottlik jut eszembe, hanem Eötvös József A falu jegyzője című regénye. Mi különbözteti meg a nemtelent a nemestől? Parasztot az úrtól? Falusit a várositól? A szimbólum vagy a habitus?

Egy kisebb társadalomtörténeti könyvtárat kell ide beiktatnom, vagyis csak egy példát. Azt elég jól tudjuk, hogy azokból a székely családokból, amelyeknek a felmenői határőrezredekben szolgáltak (1848-ban oszlatták fel), sokkal nagyobb számban kerülnek ki diplomások, mint a nem katonáskodók közül, akár van erről családi emlékezet, akár nincs. Benda Gyula mondta ezt régen, a miértre ő sem tudott pontos választ. Az biztos, hogy a verseny mindig több generációval korábban kezdődött már el, a motiváció pedig mélyen ül a kollektív tudatban vagy tudatalattiban. Előny vagy hátrány értelmezhető, érthető, fel- és ledolgozható, de. Vannak korszakok, amikor emancipálódni lehet, és a társadalmi hierarchia nem fontos, el is mosódnak a kontúrok; vannak korszakok, amikor megint fontosak lesznek, csak nem tudjuk artikulálni őket, most ilyet élünk éppen, a pénz, amit bárki megszerezhet, már nem elég ehhez. Eötvösnél a kérdés rövid: nemes vagy nemtelen? Azóta minden sokkal bonyolultabb, pedig akkor sem volt már egyszerű. A hetvenes években elképzelhetetlen, hogy valaki tájszólási elemekkel mondja be az időjárás-jelentést. Én sajnálom, hogy Reisz András dialektusa megkopott, de érthető. Az viszont zavar, amikor a kisasszony nem tudja elolvasni, hogy mit ír a súgógép. Nom du nom. A magyar társadalom korábban elképzelhetetlen mértékben nyílt ki, demokratizálódott, szoktuk mondani. Közben dehogy, a hierarchia csak hátrébb lépett, láthatatlanná vált. Azt, hogy hanyadik generáció, Eötvösnél úgy mondják: kutyabőr. Van, aki ezt hangoztatja, érezteti, és tetszeleg vele, és van, aki unja – de ő ezzel kisebbségi. Nem az a gond, hogy van előny és fölény, hanem az a kérdés, hogy mihez kezdünk vele? Ez a szabadság. A rendszer úrhatna (EP ezt elmondta szabatosan). De hogy mi is úrhatnánk, az sokszor meglep. Hagyomány és személyiség, nem pártállás kérdése. Párt van, urak nincsenek. A pökhendi akadémikus, a lekezelő egyetemi professzor, a gunyoros szerkesztő – ismerjük őket jól. Menjen ki, fiam, szívjon el két csomag Kossuthot, hátha lekopik a tájszólása. Maguknál még mindig egy ló van csak a szekérbe fogva? Aki és helyett s-t használ vagy meg-et, az erdélyi... Nálunk ezt így nem mondják, nálunk ezt nem így mondják, ezt nem értem... Bukarestben általában mindenki örül, hogy némi akcentussal, de jól beszélek románul. Pesten szoktak kijavítani, egyre gyakrabban – a magyar emberek. Nem a gróf nézi le hivatásból a parasztot, hanem az uradalmi intéző vagy a másik paraszt. (Erdélyben ez kevésbé súlyos, az urak itt kisebb urak mindig, és hogy mi a különbség méltóságos meg tekintetes között, sosem tanultuk meg. A magyar hierarchiát tönkrevágta a történelem, igény volna rá, csak méltóság és tekintet nélkül ez se megy. A gőg viszont gőg, abból ismerni meg, hogy indokolatlan, Ady Endrénél is az volt -  uncsi.)

Van egy történetem. Magyarországon sokan tévesztik össze az ide és oda szavakat, egyre többen mondják, hogy oda adod nekem. Azt gondoltam, egy nyelvjárásból kerülhetett be így, leírták, média, rögzült, terjed, nem a nyelv romlik, hanem a beszélő, stop. Egy nyáron Gorkij műveit olvasgattam, 59-ben adták ki a Szépirodalmi Kiadónál. És ott volt benne az oda adod nekem, többször is. Faluról hozhatta a fordító, oroszul tanult, ez volt neki a felemelkedés, lámcsak, nem is olyan új dolog, mondtam. De nem sokáig volt igazam. Elmeséltem valakinek, aki azt mondta, hogy: tévedsz, azt a könyvet a nagyapám fordította, és már az ő nagyapja is a Belvárosban lakott. Erdélyizmusokat használok, ezt is mondta valaki nekem egyszer. Ja. Budapesti tájszólás is van, csak ők ezt nem hallják magukon.

Ha az apád bevándorló, te a pedig a bevándorló fia vagy, a te fiad már őshonos lehet. De amikor te még mindig az apád fia voltál és találkoztál valakivel, aki náladnál vagy az apádnál is bevándorlóbb, szolgálati szabályzat nélkül is lehetőséged volt belerúgni vagy segíteni rajta. Ott dőlt el, hogy milyen őshonos lesz a fiad meg az unokád, és nem hivatkozhatsz arra, hogy téged is felrúgott az apád, tehát ez így van jól, mert nincs. A szokás hatalom, uralkodik rajtad. A megszokás identitás. Kutyabőr. Hisz erre van vágyva, nem?