A szemközti tízemeletes blokk tetejére minden este kisétál a srác. Amikor először észrevettem, viccesnek tűnt, hogy valaki jár a tömbházak tetején, fel is kiáltottam meglepetésemben, apám azt hitte, megijedtem, gyorsan megnyugtatott: nincs gond, ő is látta már, ki szokott járni oda a fiú, biztos csak levegőzik.

Pontosabban mindig naplementekor van ott. Terveztem, hogy dokumentálni fogom, egyfajta sorozatként, aztán nem sikerült, mert nem minden este veszem észre a naplementét. A szobám ablaka az erkélyre és annak ablakaira nyílik, többszörös az elválasztottság a külvilágtól. A cetből kimászva egy újabb cet gyomrában találjuk magunkat, mint Sorescu drámájában.

A Látó szépirodalmi folyóirat és a Látó-blog szerkesztői kedvenc verseiket ajánlják - egy-egy személyes tárgy kíséretében. Asszociáció, játék, versolvasás. Magyar Költészet Napja, 2020 - mi így ünnepelünk.

VIDA GÁBOR: "Aki ült velem tábortűznél, tudja, hogy ezt a pár verssort mindig elmondom. Kint az éjszakában nem is kell semmilyen irodalmi felvezetés hozzá. Nem tudok jól verset mondani, de ott könnyebb, mint másutt. Kint mindig minden könnyebb. A tollat akkor vásárolták, amikor első osztályba mentem. Ennek a bordó színű párjával írtam mindent még az egyetemen is. Idővel egy ilyen tollnak saját írásképe lesz, az ember kezéhez kopik a hegye, másnak karcol vagy ereszt. Most szeretnék ismét megtanulni tollal írni. Nehéz."

1.

Az erdő bejáratához közeledve észrevettem egy fára tűzött hirdetést, laminált A4-es lap, színes nyomtatóval nyomták rá a szöveges képet. A képen egy vaddisznó volt látható, alatta felirat: Afrikai sertéspestis. Már csak ez hiányzott. A szöveg egyébként enyhítette a vészjelzést, megnyugtatott, hogy emberre nem veszélyes, de ha elhullott vaddisznót látunk, hívjuk ezt és ezt a telefonszámot, NÉBIH (erről a rövidítésről mindig azt hiszem, hogy valami jiddis szó, mint a mesüge).

Ahogy tanulmányoztam a hirdetést, észrevettem, hogy a vaddisznó képére valaki filccel felírta: ELTŰNT! LÁTTA VALAKI? Ez a valaki nem azt kaparta rá a sertés grafikai megjelenítésére, hogy O1G, sem azt, hogy SOROS, nem politikai nézeteinek akart anonim hangot adni, de még csak szexuális fantáziáihoz sem használta alapul, nem ruházta fel az állatot túlméretezett genitáliával, nem adta neki kölcsön hűtlen szeretője nevét, hanem egy szubtilisen vékony filccel interdiszciplináris alkotássá minősítette a felhívást. A kicsit beljebb avart turkáló vaddisznócsapat pedig egészségesnek tűnt, mint a makk, amellyel éhesen álmodik.

A hölgy szép.

Nem tudjuk, hány ilyen katona-kisasszony volt anno a magyar megszálló sereg kötelékében. És hány asszony. Szerintem egy sem. De ki tudja? Miért ne lehetett volna? Rangja: hadnagy. A csizma fényes, két számmal nagyobb, a nadrág és a zubbony szintén. Nem tudom, szabad volt-e katonáknak a mások ruhájában fotózkodni, vagy a mások ruháját felölteni. Levetni, fotózás céljából, ürügyén, alkalmával. A fegyver, ugyebár, a pisztoly. Szabadság, nyilván. Szabadság van, amikor szabadság van, akkor mindent szabad. Ma már nem is érezzük, hogy ez a kép milyen bátor. A hölgy is bátor, a ruha gazdája is.

Uraságod – rangjára nézve hadnagy – hol tartózkodik? Talán a fényképezőgép mögött. Uraságodnak tetszik lenni másik ruhája? Uraságodnak annyi ruhája van, amennyi? Amennyi tetszik? Uraságod netalán ruhátlan? Esetleg civil, akarom mondani, meztelen? Uraságod király? Uraságod egy királyság hadnagya, mely királyság meztelen...

Amikor egyértelművé vált, hogy a koronavírus elsősorban az öregeket pusztítja, felötlött bennem a Tajgetosz-legenda. Nevezhetnénk Tajgetosz-vírusnak, gondoltam, hiszen köztudomásúlag az életre alkalmatlannak ítélt újszülötteket vitték ki a spártaiak a hegyre, hogy ledobják őket a szakadékba. Ráadásul úgy emlékeztem, hogy a teherré vált aggokkal is így bántak el. De mert magam is túlléptem az újabban hivatalosan is öregségi korhatárnak nyilvánított hatvanöt évet, egy ideje elővigyázatosan ellenőrizni szoktam kamaszkori olvasmányemlékeimet.

A Látó-tábort először 2017-ben rendeztük meg, Szilágybagoson, és immár három alkalmat élt meg. Egyik legfontosabb projektünknek számít a lapkiadás mellett. Azt még nem tudjuk, 2020-ban sikerül-e összehozni. Alább egy rövid fotóösszeállítást közlünk a találkozókról.

A 2017-es tábor plakátja (Fekete Zsolt Lovacska fotója felhasználásával)

Beszélgetés vacsora után, 2017 (Szöllősi Mátyás fotója)

Pinceszeminárium, 2017 (Szöllősi Mátyás fotója)

Demény Péter előadást tart, 2017 (Szöllősi Mátyás fotója)

Csoportkép, 2017 (Szöllősi Mátyás fotója)

Kitaláltam egy harminchárom éves férfit. Tekintete puha és meleg, és aki belenéz, annak olyan, mint a pillanat, amikor egy hosszú nap után vajjal megkent és megsózott frissen sült házikenyeret emel a szájához, miközben a szeme sarkából látja az asztalon várakozó pohár vörösbort. A férfi lelke pedig, a lelke akkora, hogy elférne benne a világ összes kóbormacskája és –kutyája. A gondolatairól és világnézeti elveiről nem sokat tudunk, mert a történetünk szempontjából annyira nem érdekes, ám egyvalamit mégis tudunk: ennek a kenyérmeleg tekintetű, és beláthatatlanul tágas lelkű férfinak réges-rég óta van egy kívánsága, egy mindent felülíró vágya, és amire a harmincharmadik életévét betöltötte, ez a vágya teljesen átvette az uralmat az élete fölött. Noha a világnézeti elveit nem, az emlékeit ismerjük, és általuk tudjuk, hogy miért van ez a vágya, ami a világnak lassan akkora szeletét zárta el előle, amekkora a férőhely a lelkében a világ kóbormacskáinak és –kutyáinak.

Telefonáltak ma a nyomdából, hogy kész van a Látó, hétfőn hozzák. Először történik, hogy korábban olvasható elektronikus formában, hogysem kézbe vehetnénk. Ahogy a kollégáimat ismerem, minden digitális forradalommal együtt és ellenére a végsőkig ragaszkodni fogunk a nyomtatott laphoz. Lehet, hogy rövidesen új „kiterjesztése” lesz a sajtó szabadságának, papírra fogunk kívánkozni.

Azért irigyeltem az almási gyerekeket, mert úgy képzeltem, hogy a dombokon át járnak iskolába, kellemessé teszik a hasznost, árkon-bokron átal, háton hátizsákkal. Nyilván csak egy városi gyerek álmodozik ilyesmiről, miközben a késésben lévő családi autó hátsó üléséről nyújtogatja a nyakát, szeretné az órát megállítani, de mivel ezt köztudottan nem lehet, így hát ő is tovább szenved, vagy egy testekkel zsúfolt maxi-taxiban löki-vonszolja őt a tehetetlenségi erő, szemafortól szemaforig. Falun nyilván ugyanez fától fáig, és teljesen mindegy, csak iskolába menő kisgyereknek ne lenni.