1.
Az erdő bejáratához közeledve észrevettem egy fára tűzött hirdetést, laminált A4-es lap, színes nyomtatóval nyomták rá a szöveges képet. A képen egy vaddisznó volt látható, alatta felirat: Afrikai sertéspestis. Már csak ez hiányzott. A szöveg egyébként enyhítette a vészjelzést, megnyugtatott, hogy emberre nem veszélyes, de ha elhullott vaddisznót látunk, hívjuk ezt és ezt a telefonszámot, NÉBIH (erről a rövidítésről mindig azt hiszem, hogy valami jiddis szó, mint a mesüge).
Ahogy tanulmányoztam a hirdetést, észrevettem, hogy a vaddisznó képére valaki filccel felírta: ELTŰNT! LÁTTA VALAKI? Ez a valaki nem azt kaparta rá a sertés grafikai megjelenítésére, hogy O1G, sem azt, hogy SOROS, nem politikai nézeteinek akart anonim hangot adni, de még csak szexuális fantáziáihoz sem használta alapul, nem ruházta fel az állatot túlméretezett genitáliával, nem adta neki kölcsön hűtlen szeretője nevét, hanem egy szubtilisen vékony filccel interdiszciplináris alkotássá minősítette a felhívást. A kicsit beljebb avart turkáló vaddisznócsapat pedig egészségesnek tűnt, mint a makk, amellyel éhesen álmodik.
2.
Az erdei út egyik lejtőjén ereszkedtem lefelé, amikor tekintetem tájidegen üzenetet közvetített az agyamnak. Fatörzsek, levelek mindenütt, külöböző fázisban levő rügyek, füvek, mohák, a kérgeken taplógombák. Egy fakopáncs keményen landolt a törzsön, rákattant, mint mágnesre az anyacsavar. Az erdőnek ezen a mélységi pontján mindenre fel voltam készülve, csak egy személynév írásos emlékére nem, márpedig egy bükk sima kérgén ez állt mintegy három méter magasságban: DÉNES KATI 2001. Ez a nem túl gyakori, de nem is ritka név (nekem is volt ilyen osztálytársam, aki azóta már a férje neve alatt él) azok közé tartozik, amelyek két keresztnévből állnak, és ketten együtt ambivalens hatást érnek el azáltal, hogy az egyik egy férfi keresztnév, a másik pedig egy női. Ha a nyugati névsorrend szerint megcseréljük a jelenlegi sorrendet, egy olyan férfi nevét kapnánk, akit Kati Dénesnek hívnak.
A név a fa növekedésével egyre távolabb került a földtől, elemelkedett, és nagy valószínűséggel túléli eredeti birtokosát, átörökítődik a fára, mint hordozóra. A feltehetőleg akkor fiatal Dénes Kati tizenkilenc évvel ezelőtt ráírta vagy ráíratta egy bükkre a nevét, mint végrendelkezéskor szokás egy ingatlant. Vajon mi mozgathat egy szerves, tehát efemer lényt, hogy egy másik szerves, tehát efemer lény felületén megörökítsen egy olyan elvont és esetleges fogalmat, mint amilyen egy személynév? Nyilvánvalóan valamilyen nyelvi-kommunikációs szükséglet.
3.
Erdei sétám levezető szakasza már a házak között vezet. A dolomittömb után nincsenek azsfaltutak, csak az erdő vagy sztyeppfűvel benőtt sziklák. A rajtuk található fúrókagylónyomok azt bizonyítják, hogy a terület egykor a tenger alatt volt. A túloldalon, a buszfordulónál lassan elkezdődnek a kockaházak, amik előtt gyerekek fociznak. A '30-as években tervezett villák, újabb építésű társasházak felől vacsoraszag árad, egy udvarban motort járatnak üresen, a felcsapott motorháztető fölé két idősebb férfi hajol, matatnak az erős benzinszagban. Beérek egy illatárba, ezek a bimbók ma vagy tegnap pattantak ki, egy percre nem figyel az ember és elszabadulnak a nedvek. Mintha nem is a lábam vinne, hanem egy tutaj a rózsaszínű fák alatt. Hát persze, hiszen ez a gyerekkori trip, Szatmár, sültszag, benzin és virágillat. HARAPÓ KUTYA – olvasom egy patinás, kovácsoltvas bejáraton. A felirat ugató kutyafejet vesz körül a zománcozott korongon, ez is a '30-as évek formavilágát idézi. Az S betű zománcostul lepercent a fém lapról, amely ebben a foltban azonnal rozsdásodni kezdett. Szép, gondolom, de ezért most nem veszem elő a gépem, minél kevesebb legyen a matatás. Lépnék is tovább, de elmenőben beszippantja tekintetem a ház fele vezető szűk ösvény, és a puszpángbokrok előtt tornyosuló házőrző sziluettje. Egy mohos kőoroszlán. Hát ő a harapó kutya, gondolom. Kilencven éve még lehet, hogy az volt.
